Tizenkettőre kellett legyen ebéd az uramnak. Ő megette, elvonult. És akkor jött a csorda. Olyan volt ez, mint egy vendéglői konyha, mindig főzni kellett, de ez jó volt. És most jó nézni, a dédunokákat, ahogy várják a kosztot a nagyanyjuktól. Mindig kérnek valamit, és azt a nagymama biztosan meg tudja csinálni. Azt mondja a kisfiú, hogy piros tésztát kér, és kap milánói makarónit. Ezek jó élmények. Az is, hogy látom a lányom nagymamaként, lógnak rajta az unokák. Gergővel, a fiam gyerekével nem éltünk együtt, bár egy évig itt volt nálam, mintha óvodában lenne, és néha nyaralni is elvittük. Ez valami olyan csodálatos, hogy sokáig alig találkoztunk, most pedig minden héten meglátogat, és kérdezi, hogy miben segíthet.