Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

A Gellérthegy oldalában, a Kelenhegyi úton laktunk. Jártunk a gellérthegyi játékparkba, homokoztunk, a galambokat etettük. Apám többször levitt minket a Duna-partra sétálni, a jégzajlást nézni, sirályokat etetni a Ferenc József hídról. Gyakran jártunk a Szikla-kápolnába vasárnapi misére. Emlékszem a Szent István-napi búcsúkra, fönt a Citadellán, igazi, régi fajta búcsú volt, hajóhintával, habcukorral és pereccel. És a szánkázás. A hegy oldalában volt egy szabad telek, és apám mindig odavitt minket szánkózni. Emlékszem a lovas kocsikra, amelyekkel a jeget cipelték föl a Kelenhegyi úton, és ahogy a kocsisok ütötték-verték a lovat, hogy fölmenjen, és közben káromkodtak.  Ötszobás lakásban laktunk, emeletes házban, ahol a kertben is lehetett játszani. Volt egy kis, taposható, piros autóm. Még emlékszem, hogy húsvétra egyszer kaptam egy nyuszit. A kertben kerestük a húsvéti tojásokat. Apámnak nagyon jó beleérzése volt, nagyon szívesen és odaadással törődött velünk. Karácsonyra villanyvonatot kaptunk, és játszott velünk apám is. Este leült az ágyunk mellé, és mesélt… Anyámtól pedig inkább fegyelmet és rendet tanultuk. A legidősebb öcsém, Balázs 37 augusztusában, Gyula 39 decemberében, Ildikó 43 februárjában, András meg 45 januárjában született, de ő már Balatonfüreden. Nagyon sokat játszottunk egymással. Sokszor éreztem azt, hogy én vagyok a legidősebb. Azt hiszem, hogy a szüleimnek voltak ilyen irányú elvárásaik, amelyeket ki is mondtak. Egy kicsit az irányító, a szervező, a legidősebb szerepében éltem. Talán kicsit komollyá is tett. De nem esett rosszul.