Október 28-ig, vasárnapig, tulajdonképpen nem tudtunk semmit. Aztán megszűnt a lelkigyakorlati szilencium, jöttek a látogatók, és megindult a mozgás. Ez is hallott valamit, az is volt kint. És a fölszentelteket, tehát a hatodéves teológusokat (ötödévben volt a szentelés, a hatodik év a doktorálási év) – Kuklay Antalt, Varjú Imrét, Mézner Ferencet, Schimmer Jóskát, Zöldi Sándort, Marcheschi Károlyt – fűtötte a papi küldetés. Azért vagyunk papok, hogy menjünk a sebesülteket szentségekkel ellátni – és mentek is. Jártak kórházakban, kaptak feladatokat a sebesültek összeírására, a hozzátartozók értesítésére. Én másban vettem részt. Hoztak küldeményeket a Magyar Vöröskereszttől vagy külföldi katolikus akcióktól, vagy vidékről, és ezeket a szemináriumban raktározták – azzal az elképzeléssel, hogy az megbízható hely. Ebből jött a következő feladat, hogy ezt el kell osztani. De hogyan, kiknek? Így kerültünk tehát hétfőtől az utcára. És akkor láttuk, hogy mi van az Üllői úton, és mi van a Baross utcában, és mi van a körúton. Micsoda romok, halottak, kilőtt tankok…. Olyan érzés volt, hogy „hála Istennek, most már nem vagyunk bezárva imádkozni, hanem csinálhatunk is valamit”. Persze tele voltunk örömmel, hogy megszűnt ez a rohadt kommunizmus, és itt a szabad világ. Akkor már az utcán voltak a különböző röpcédulák, a hírek, és a vitatkozás, hogy mi lesz, hogyan lesz. És ideiglenes kormány, és Nagy Imre az Nagy Imrov – ilyen plakátok voltak, amelyek szuggerálták, hogy ő is az oroszok megbízottja. Meg a hírek a véres csütörtökről. Ezekről aztán már rengeteget beszéltünk, és ebben már benne éltünk. A szolgálati szabályzat előírta, hogy egyedül nem mehettünk az utcára, „sétapárnak” nevezték ezt a rendszert. Mindig be kellett jelenteni, hogy kimegyek ezért vagy azért, és mindig kettesével kellett menni. Ebben a zűrös időben is meg kellett tartani ezt a formát. Kuklay nagyon sokszor engem vitt magával. Volt, hogy megmondta, hogy „a nyomdát keresem”, vagy „most ide akarok menni, most oda akarok menni”, de volt, hogy nem is mondta, csak úgy ment. Én aztán mentem vele, örültem, hogy végre mehetek valahova, és csinálhatok valamit. Nagy általánosságban emlékszem csak vissza: Ferencváros, Józsefváros, Népszínház utca, szoba-konyhás lakások, egyszerű emberek… Az volt a benyomásom, fontos, hogy mindenkit összeírjunk, de sok helyen úgy éreztem, hogy nincs igazán szükségük segélyre. Persze nem volt jólét. Igaz, nem az én szektorom volt a Tompa utca vagy a Tűzoltó utca, tehát én nem jutottam el azokba a nagyon szétlőtt részekbe.