Így jutottunk el 57 májusához, a májusi litániákhoz, amikor egyszer csak megjelentek a nyomozók, és egyenként vittek el bennünket. Minden héten egy pár embert. Jöttek a házkutatási paranccsal, formálisan igényeltek két tanút, és nem érdekelte őket, hogy szeminárium vagy nem szeminárium. Abban az időben senki sem mert okoskodni. Birtokomban van egy jelentés, hogy „Május 4-én Hívő jelenti, hogy Vigh Szabolcs részt vett különböző tevékenységekben”. Most már nem titok, elárulhatom, hogy a vicerektor fedőneve „Hívő” volt. Semptey rektor helyettes nagyon merev és nagyon szigorú ember volt. Például bezárta az udvarra vezető ajtót, és eltette a kulcsot, hogy ne tudjunk a jogi karon lévő ellenállókkal kapcsolatot tartani. Ő mindenhol a maximális óvatosságot tartotta szem előtt. Éljük ezt túl anélkül, hogy bármilyen baj érjen bennünket. A közelgő nyári szünet miatt a holmim egy részét már hazavittem, és a második fordulóra vártam, amikor 1957. június 17-én jöttek a nyomozók, hogy én is a listán vagyok. Akkor szintén jött két tanú, és az egyiknek még gyorsan a kezébe tudtam nyomni a noteszomat. Mert az ismert volt, hogy nevek és címek segítenek a további felgöngyölítésben. Nem találtak nálam semmit. Én már fölkészültem erre a letartóztatásra, mindent eltéptem és elégettem, és a régi fényképalbumból kiszelektáltam még az illegális csoportéletet is. A börtönviselt társakkal beszéltem arról, hogy mi lesz, ha elvisznek, hogyan bánnak velünk, hogy kell vagy lehet ezeket a kínzásokat elviselni… Mint idealista, az volt az elképzelésem, hogy én nem árulok be senkit. De mit csinálok, ha kínoznak? Konkrétan emlékszem arra, hogy mondtam Vénusz Gyulának, aki szintén kint volt az ÁEH-ban, hogy „Gyuszi, én nem láttalak ott. Akármi is történik – te nem voltál ott. Én nem tudok rólad.”