Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Júliusban átvittek minket, a Turchányi-per tagjait a Markóba. Tizennégyen vagy tizenhatan voltunk egy cellában. Úgy aludtunk, mint a heringek. Ott az ember már felszabadultabb volt, a pszichikai nyomás sokkal kisebb volt, mint a Gyorskocsi utcában. Mindenki mesélte a saját történetét. Aztán voltak különféle szórakozások, viccek, játékok, élettörténetek. Én úgy fogtam föl, hogy a „rácsos akadémián” lenni legalább olyan hasznos, mint a teológia. Én ott annyi mindent tanultam az életből! Abból a háttérből, amit már elmondtam – zárt családi, polgári kör, és lelkes illegális csoport, keresztény világnézeten felépített középiskolás kor és zárt szemináriumi diákság –, én nagyon sok mindent nem láttam, nem hallottam és nem tapasztaltam az életből. Kezdve a szexualitástól a mindennapi emberi dolgokig. A Markó nekem nagyon szép emlékeket hagyott. Ott azt éreztem, hogy ha valahol a világon nyíltan és őszintén mernek az emberek beszélni – az a börtön. Ez sokkal nyíltabb világ, mint az összes, előtte átélt – akár egyházi, akár otthoni, akár iskolai. Ott nem voltak taktikázások, mindenki mindenről sokkal nyíltabban beszélt. Illetve olyan témákról beszéltek, amiket már egyszer bevallottak, és így már nem kellett titkolni. Nyilván én se beszéltem arról, amit nem vallottam be. De amit bevallottam, arról mertem beszélni. A különböző történetek a csepeli munkástanácsról és a Keresztény Magyar Pártról, a Corvin közről vagy a Nemzetőrségről olyan kaleidoszkópot adtak a forradalomról, amiről nekem halvány fogalmam se volt. Mint kispap, az esti imádságot vagy istentiszteletet valahogy megszerveztem. Nem sokra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az emberi kapcsolatok sokkal jobban felvillanyoztak és érdekeltek, mint mondjuk ezek a szertartások.