Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.