Minden ilyen kérelemhez a munkaadónak a hozzájárulása kellett. Viszont ahhoz, hogy egy pap kikerülhessen az egyházmegye kötelékéből, és máshova mehessen, ahhoz nemcsak annak a püspöknek a hozzájárulása kellett, ahonnan elmegy, hanem annak is, ahova érkezik. Tehát gondoskodnom kellett arról, hogy legyen valaki, aki engem Hollandiában átvesz. Ment egy puhatolódzó megkeresés az esztergomi érsektől az utrechti érsekség felé, amire ők azt válaszolták, hogy nincs ellene kifogásuk. Lényegében itt mutatkozott meg Lékai László jóindulata, akit az előző évben neveztek ki az esztergomi főegyházmegye apostoli kormányzójává, hogy ő úgy ítélte, ez elegendő ahhoz, hogy engem elengedjenek. Tehát hozzájárult ahhoz, hogy elhagyjam az egyházmegyét, s így tőlem is megszabadult. Akkor be kellett adnom az útlevélkérelmet, és megint számolnom kellett azzal, hogy: „Végleges külföldi letelepedésre útlevelet kaphat az, aki 55. életévét betöltötte, és szülőjéhez, gyermekéhez vagy házastársához együttélés céljából kíván külföldre távozni.” Viszont a rendelet 4. pontja szerint: „a belügyminiszter az 1. bekezdésben meghatározott feltételek alól indokolt esetben felmentést adhat”. Tehát nekem külön indoklást kellett írnom, hogy egyedülálló vagyok, hogy nehezen viselem az egyedüllétet, a család megközelítése nehézkes stb. Igyekeztem az indoklást sötétre és hatásosra festeni. Végül is 75 októberében megkaptam a hozzájárulást. Ezt követően leadtam egy nagyon jó főbérleti lakást a Duna-parton. Ez hozzátartozott a kivándorláshoz. Rengeteg mindent kellett intéznem, így nem értem rá búslakodni. Tudtam, hogy mit akarok, és akkor abba vágtam bele. Úgy, mint máskor is az életem folyamán. 76. február 20-án ültem föl a Keleti pályaudvaron a vonatra. Kijött a nagybátyám elbúcsúztatni – akkor láttam utoljára. Ő érzelmileg olyan közel állt hozzám, mint egy második apa. 56-tól kezdve minden ügyben mellettem állt, ő volt az, akivel minden problémámat meg tudtam bizalmasan és atyailag beszélni. Nagyon szeretett, és én is nagyon becsültem és szerettem őt. Így nem könnyű szívvel búcsúztam el Magyarországtól. De valami romantika élt bennem, hogy Hollandia a szabadság országa, ott majd a kibontakozás jön. Volt egy nagy optimizmus bennem, hogy ott sokkal jobb lesz. Engem a szolidaritás gondolata tartott Magyarországon, és a kivándorláskor az volt a legfontosabb számomra, hogy ezt hogy tudom lezárni. Az egyik legmegnyugtatóbb érzés az volt, hogy azok a központisták, akikkel szolidáris voltam, és ha a gyakorlatban nem is voltam mindig velük, de lélekben mindig összetartottunk, a félreállításból lassacskán visszakerültek az úgynevezett rendes keretbe. Tehát már nem voltak fűtők, csónakosok vagy sekrestyések. Így már nem éreztem azt az erkölcsi nyomást, hogy cserbenhagyom őket.