Amikor idejöttem, a kis műemlék templom teli volt mindenféle tárggyal, amik az évezredek folyamán felhalmozódtak békés egymás mellett élésben. Az értékes népművészet együtt a silány giccsel: PVC fonál szőttesek és egyebek. Az asszonyok mondták, hogy szeretnének oltárterítőt csináltatni. Azt kértem, hogy készítsék el maguk, hiszen itt mindenki hímez. Egyszer pedig beállított hozzám három asszony: Plébános úr, mi, a hidvégi téesz növénytermesztési brigádja úgy határoztunk, hogy csináltatnának a templomnak egy miseruhát meg egy teljes garnitúrát, olyat, amilyet az esperes úron láttunk a búcsúban. Végül én megcsináltattam a miseruhát gyapjúszövetből, ők pedig kihímezték a stólát. A téeszirodán dolgozó körömi asszonyok is betársultak, és megegyeztünk, hogy az oltárterítőt nem hímezik, hanem szövik. Azóta falvédőket is szőttek rongyszövéssel. Több garnitúra készült, már más egyházközségeknek is ajándékoztunk. Aztán egy könyvtáros barátom felesége, Kecskés Ágnes gobelinművész meglátta az itteni szövési kultúrát, és felmerült benne, hogy meg lehetne tanítani az asszonyokat a gobelinszövésre. Én a következő karácsonyi vakációra meghirdettem egy tanfolyamot, amire nyolcan jöttek össze – asszonyok, lányok –, és a művésznő foglalkozott velük. A tanulódarabot közösen készítették el a len és a kender természetes színeiből, aztán önállóan dolgoztak. Ágnest az is érdekelte, hogy mi történik, ha az ő terveit nem az iparművészeti főiskolán tanult pesti művészek kivitelezik, hanem az itteni asszonyok. Keservesen dolgoztak rajta, látszott a kínlódás az anyaggal. Aztán javult a technika, és a harmadik darab – közepében a czenstohowai madonnával – már teljesen profi módon készült el. Az egész együtt pompás dolog lett. Most éppen kiállításon van a Lengyel Intézetben. Hát így lehet az ősi népi hagyományt átvinni a modern művészetbe, egy budapesti művész egy eldugott kis faluban egyszerű parasztasszonyokkal dolgozik együtt, és ki is meri állítani.