Tovább a szövegrészlethez...
munkásság

Sok újfajta feladat is adódott. Konkrét igényekkel jöttek ide emberek, illetve kaptam olyan objektumokat – például a Girincsen üresen álló, százéves, lepusztult plébániaépületet –, amelyeket helyreállítani és hasznosítani kell. Az első évben a gyógypedagógia kérte el a girincsi épületet tanteremnek, mert tatarozták az épületüket, a következő évben a tanács pedagógus-szükséglakásnak. A harmadik évben pedig a budapesti Pető András Mozgássérült Intézet munkatársai jelentkeztek nálam, hogy társadalmi munkában nyaraltatni szeretnék az intézetben kezelt mozgássérült állami gondozott gyerekeket. Nem tudták volna elviselni, hogy amíg nyáron bezár az intézet, a gyerekeket visszavigyék azokba a kórházakba, ahonnan kiemelték őket. A kórházban szellemileg és fizikailag is visszafejlődtek volna, hiszen ott ketrecágyakban tartják őket. Felajánlottam nekik a girincsi épületet, és két éven keresztül ott nyaraltak. Aztán szintén társadalmi szervezésben helyet kerestek az értelmi fogyatékos gyerekek nyaraltatásához. Erre a célra ajánlottam fel a girincsi és a szintén üresen álló bodrogolaszi, később pedig a tápióbicskei plébániát is. Egy budapesti gyógypedagógusnő, Siményi Kamillóné szervezi a nyaraltatást – már nyolc éve – családban élő középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek számára, így a szülők erre az idõre mentesülnek a gyereknevelés mindennapos vagy mindenperces gondjától. Mintegy hetven gyereket nyaraltatnak – javarészt egyházi iskolában nevelkedett főiskolások és középiskolások – minden évben július elsõ három hetében. Ez már mozgalommá vált, és a fiataloknak nagyon nagy élmény a felelősségteljes közös munka. Ezeknek a nyári táboroknak a megszervezésére és fenntartására létrehoztuk a Conditio Humana nevű alapítványt. Rendkívül sok feladatot ad és, sok problémával jár ennek a műemléképületnek, a két templomnak és az elavult plébániaházaknak a helyreállítása is. Sok technikai nehézséggel jár a műtárgyak begyűjtése, konzerválása, restaurálása. Ezek egyben rengeteg lehetőséget és kötelezettséget adnak arra, hogy szolgálni tudjam az embereket. Ebben a vonatkozásban mindegy, hogy éppen misézek, kiállítás rendezek, vagy könyveket adok valakinek. A fiatalok felfedezték ezt az épületet, mint egy őrhelyet, egy találkozóhelyet. Berendezkedtem harminc–negyven ember fogadására, matracos formában. Az épület egyszerre plébánia, múzeum, ifjúsági tranzitszálló vagy lelkigyakorlatos ház. Sokoldalú tevékenységre ad lehetõséget ez a műemléki és falusi környezet, a csend, a nagy kert. Azzal, hogy egy időre kiszakadtam a megszokott papi életformából, és egészen más, heterogén környezetbe kerültem, rengeteg hatás ért, amit most hasznosítani tudok. Tulajdonképpen ezt kaptam ajándékba a börtöntõl. Meglátom a lehetőséget, válaszolok a kihívásokra olyan esetekben is, amikor mások nemet mondanak, mert nem látnak benne lehetőséget. Számomra nincs különbség aközött, hogy cigánygyerekeket tanítok Miatyánkra vagy keresztvetésre, a következő órában egy messze kiemelkedő műtárgyat gondozok, vagy valamelyik tudományos embernek adok tájékoztatást, a saját irodalmi munkámon dolgozom, vagy tanulok, olvasok. Ebben a specializált világban ez nem hálás dolog, de nekem erre van lehetőségem. Azt csinálom, amivel születtem, amit örökségül kaptam, és meg vagyok vele elégedve. Nem vágyom el a falusi környezetből, mert van elég tennivalóm. Ha ezt a gyűjteményt most elvennék tőlem, nem sajnálnám, egy ilyen mennyiségű anyag már gondoskodik magáról, ez már van. Másrészt a munkám igazi eredménye, hogy találkozom emberekkel, akiket valamiképpen én gazdagítok élményekkel. Patakon tömegeknek tartottam idegenvezetést, és a Pilinszky-könyvön keresztül is sok emberhez eljutottam. A visszajelentkező levelek, reflexiók azt mutatják, hogy ez a könyv olyan ajándék volt számukra, amin keresztül új világ tárult fel elűttük, új utakat kaptak szeretett költűjükhöz. Ez számomra is öröm, és jutalom a munkával járó fáradtságért. Ugyanígy van a személyes kapcsolatokkal is. Bevetűdik ide egy-egy ember véletlenül, vagy a barátaim barátai, és jól érzik itt magukat, kapcsolatok alakulnak ki. A papok számára az egész világon alapvetű probléma a magány. Én nem érzem azt, hogy egyedül vagyok, kivetve egy prérin. Éppen ellenkezűleg, rengeteg barátom van, és sok örömöt jelent a velük való találkozás. Most már az elöljáróim is látják, hogy az a munka, amit végzek, harmonikusan illeszkedik a lelkipásztori tevékenységbe, és ha nem is intenzíven, de segítik, egyetértenek vele.