A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. 78-ban jöttem először haza, amikor megkaptam a svájci állampolgárságot, utána még párszor, majd jött egy hosszabb szünet. A rokonok és a barátok közül mindenki járt nálunk Zürichben. A nagynéném, édesanyám húga többször is, édesapám pedig kétszer. Móni barátnőm is volt nálam a férjével. Szóval időről időre többen megfordultak ott a rokonok vagy a barátok közül. 93-tól kezdve azután majdnem minden évben hazajöttem tíz napra–két hétre. Ilyenkor mindig Móniéknál laktam. Végiglátogattam a barátokat, ismerősöket és turistáskodtam is. 97-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy visszatelepülök Magyarországra. Rendszeres információm nem volt Magyarországról, nem olvastam magyar újságot, kevés magyar emigránssal tartottam kapcsolatot. A svájci sajtó és rádió ritkán adott hírt Magyarországról. Azt sem tudtam, hogy kik a kortárs magyar írók, kiket olvasnak, kiket tartanak fontosak a magyarok. Hiányzott belőlem az érdeklődés. 78-ban karácsony és újév között jöttem Magyarországra, huszonkét év után először. Mindenképpen haza akartam jönni, látni, milyen itt az élet, és hogy fölvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek. Nagyon nehéz volt ez az első látogatás. Akkor megrohant a múlt. Tél volt, hideg, sötét. Emlékszem, hogy pont akkor tört be egy őrületes hidegfront, egyik óráról a másikra tizenkét fokkal hidegebb lett, mindenki fagyoskodott. Az unokaöcsémmel, akinél laktam, nem volt olyan közeli a kapcsolatom, eléggé egyedül éreztem magam. Sivárnak, szomorúnak látszott minden, úgy éreztem, hogy szomorú az ország. Rossz tapasztalat volt, de hallottam másoktól, hogy az első hazajövetel általában nagyon lesújtó tud lenni, elbátortalanítja az embert. Az én nehéz élményem erősen összefügg azzal, hogy mindazok, akik 56-ig nagyon közel álltak hozzám, vagy nem itt éltek, vagy már meghaltak. Elsősorban ez volt nehéz, hazajönni, és nem találni itt azokat, akik azelőtt közel voltak hozzám, és érezni azt, hogy akiket itt találok, azoknak egészen más az életük, és nem is tudják, nem is akarják átérezni az én sorsomat. Móni barátnőmmel is fölvettem a kapcsolatot. Vele nagyon kedves volt a találkozás, de éreztem, hogy az élete egészen más mederben folyik. Férjhez ment, gyerekei születtek, az egzisztenciaharc gondjai kötötték le, nehezen éltek anyagilag, nem tudta beleélni magát az én bajomba. Én voltam az úgynevezett szerencsés, aki kiment, aki jól élhetett, ő pedig az, aki itt maradt, és mindennapos harcot folytatott a túlélésért. Nagyon kedves volt, minden rendben volt, mégis egyedül éreztem magam.