A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”. És amikor „nye stimuje” lett, akkor hússzor is megszámoltak. De miért lehetett „nye stimuje”, mikor ott álltunk kint, és nem állhattunk máshol, mert nem volt lehetőség, hogy valaki eltűnjön, hacsak meg nem halt, de akkor megtalálták a barakkban. Ez egyszerűen kínzás volt. Esőben, hidegben, melegben, kánikulában, kétszer egy nap, reggel és este. És mikor már végre elhatározták, hogy „stimuje”, akkor jöttek a németek, az SS-ek átszámolni. Ott volt Irma Grese, ez a gyönyörűszép SS-nő, angyali külsővel, a halál szőke angyala. Gyönyörűszép szőke Brunhilda. Megvan az arcában a báj és a finomság, de az alkata olyan, mint a Brunhildáé, és a lénye is. Ostorral a kezében járt, és több ízben ráütött az emberekre. A szelekcióknál is ott volt ő, meg doktor Mengele. Az mindig borzalmas volt, mert akkor már tudtuk, hogy miről van szó. Anyám és én aránylag jó kondícióban voltunk, nem voltunk olyan nagy veszélyben, de a legjobban attól rettegtünk, hogy betegek leszünk, és akkor kiszelektálják az embert.