Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár. Adtak nekünk olyan tizenegy kilós nagy kalapácsot, amivel akkorára kellett összetörnünk a lerobbantott mészkövet, hogy be lehessen tenni egy csillébe. 1945 novemberétől dolgoztunk ott. 1946 – mondjuk – februárjában már annyira lecsappant a létszám és annyira legyengült a társaság, hogy újabb százötven embert hoztak oda pótlásként. A végén, 1946 talán áprilisában jött egy olyan rendelkezés, hogy a hadnagytól fölfelé rendfokozatúakat elviszik egy tiszti lágerbe. Akkor mi a bátyámmal elmentünk az orosz parancsnokhoz és mondtuk, hogy testvérek vagyunk, vagy én hadd menjek velük, vagy ő is hadd maradjon velem. És erre az orosz parancsnok – hangsúlyoznom kell, hogy nagyon barátságosan – azt mondta, hogy neki is van egy testvére ötezer kilométerre, és őt egyáltalán nem zavarja, hogy ilyen távol vannak. Úgyhogy nem maradtunk együtt. Őket elvitték, mi ott maradtunk, és helyettük civileket hoztak a lágerbe.