Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket. Biztosított róla, hogy idehaza már minden rendben van, már lehet kapni cipőt mit tudom én, hány forintért, de az övé persze csináltatott cipő, ami drágább – meg ilyen zagyvaságokat mondott. De az volt a legfölháborítóbb, hogy azzal fogadott bennünket, hogy „van még ennek az országnak egy rákfenéje, az a Mindszenty, hogy így, meg úgy, meg amúgy”, mondta nekünk, akik zömmel vallásos emberek voltunk, és akiket ez a vallásos meggyőződés tartott fönn azok között a körülmények között, amelyeket át kellett szenvednünk a moszkvai birodalomban. És mi akkor még nem is tudtuk, hogy milyen kiváló személyiség boldog emlékű mártír bíboros hercegprímásunk. Mi azt se tudtuk, hogy hívják Magyarország hercegprímását, mert hisz őt 1945-ben nevezték ki. Mi a hercegprímást abban az időben, amikor visszakerültünk – legalábbis a magamfajta értelmiségi – második közjogi méltóságnak tartottuk. Magyarország hercegprímását ilyen jelzőkkel illeti egy államtitkár, aki fogadja a magyar hazatérő foglyokat, ez semmiképp se keltett jó benyomást.