Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el. És ahogy a vonat elindult a Keleti pályaudvarról, abban a pillanatban bejött hozzám egy civil meg két határőr. Elvittek egy üres fülkébe, ott megmotoztak, és azt mondták, hogy leszállítanak a vonatról, mert nem utazhatom el. Természetesen tiltakoztam, hisz semmiféle jogalapjuk nem volt, hogy megakadályozzanak az utazásomban. Ennek ellenére leszállítottak Komáromban. Ott mindjárt bejelentettem, hogy éhségsztrájkot tartok. Ott kellett töltenem az éjszakát a komáromi váróteremben, mert már késő volt. És másnap reggel útlevél meg minden okmány nélkül vissza kellett utaznom. Úgyhogy mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek. Panaszomban leírtam ezeket a visszaéléseket és bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják, addig éhségsztrájkot tartok az egyetemi templomban. Úgyhogy minden reggel nyolc órakor elmentem az egyetemi templomba, és amikor bezárták, hazajöttem. Ezt csináltam négy napig. Négy vagy öt nap után az ajtómon zörgettek mentős jellegű férfiak, és mondták, hogy ők be akarnak vinni engem vizsgálatra a bolondházba. Mondtam, hogy semmi lehetőségük és semmi alapjuk nincs erre, ők nem hatósági személyek. Erre hoztak rendőröket. És a rendőrökkel hátracsavart kézzel becipeltek egy mentőautóba, és bevittek a bolondházba. Mindjárt be is jelentettem a főorvosnak, hogy bírói szemlét kérek, és bent is folytatom az éhségsztrájkot. A főorvos beleegyezett, hogy ha iszom vizet, akkor folytathatom az éhségsztrájkot a bírói szemléig. Körülbelül három nap múlva megtartották a bírói szemlét. A bírói szemle résztvevői: volt egy hivatalnok bíró, aki a bíróságról jött ki, akkor volt két ottani főorvos, akkor volt ott pszichiáter, pszichológus, ilyen összetételű társaság volt. És én elmondtam, hogy a legelemibb jogom az, hogy ha érvényes útlevelem van, akkor utazhassak. Ezt a jogomat durván megsértették, sőt ráadásul még ilyen brutális körülmények között, és ennek az orvoslásáért tiltakozom. Abban az időben volt, hogy Angliában éhségsztrájkoltak ír terroristák, és többen meg is haltak, úgyhogy akkor ez éppen aktuális téma volt. A bíró először azt mondta, hogy folytassam. És akkor elengedtek. És egy félóra vagy óra múlva újra visszajöttek. Ugyanaz a tanács egy másik főorvossal összeült, és ugyanaz a tanács ugyanazzal a bíróval azt mondta, hogy márpedig be kell avatkozni. Félóra múlva fönn feküdtem a kezelőasztalon, lekötöztek, haloperidol-infúziót kaptam, öt perc múlva már delíriumban voltam. Miközben ez a delírium tartott, ellenzéki barátaim meglátogattak, szimpátiájukról biztosítottak. Az egyik Krassó György fogolytársam volt, a másik Solt Ottilia, a harmadik még életben van, úgyhogy azt hiszem, nem hasznos, hogyha megnevezem. Nagy jóindulattal látogattak, és persze előnyös volt nekem, hogy nyilvánosságra került az ügyem. Bár a brutalitásukon nem változtatott, mert úgy tömtek, hogy közben még a fogamat is kicsorbították. Még egy tiltakozó nyilatkozatot is aláírtak ötven-egynehányan. A lengyelek is szimpátiájukról biztosítottak. Én annak idején kiálltam a lengyelek mellett, hogy áldozatot kell hozni a szabadságért, és végül is az áldozat soha nem vész kárba, ha azt az ember igazságos ügyért, tisztességesen csinálja. Franciaországban és más különböző helyeken ennek az ügynek nagy publicitása volt a médiában.