1945 februárjában Békéscsabán is megjelentek a toborzó hirdetmények. Nem is tudom, milyen indíttatásból, bizonyára azért, mert nem szerettem a nácikat, elmentem a városházára, jelentkeztem katonának, és márciusban megkaptam a behívót. A szegedi 5. hadosztályba kerültem, amelynek egy része önkéntesekből állt. A reguláris katonaságból is többen inkább azt választották, hogy hadra foghatók legyenek a náci Németország ellen, mint hogy hadifogolyként kivigyék őket Szibériába. Amikor bevonultam, ott voltak a régi katonák és a hozzám hasonló zöldfülűek is, akiket ki kellett képezni. Egy darabig Békéscsabán voltunk. Engem már az elején kiszemeltek századírnoknak. Eléggé lezseren kezelték a dolgot. Estére hazamehettem, és másnap korán reggelre kellett visszamenni, mintha valami munkavégzés lett volna. Akkor váltott komolyabbra a dolog, amikor kivezényelték az ezredet. Emlékszem, amikor a gyomaendrődiek vonultak be nagy énekszóval, zárt alakulatban, énekelve a „Bajtárs, a fasisztáknak öt perc az élet, csak öt perc, és nem lesz tovább”. Később az ezredet Póstelekre, egy korábbi grófi majorságba vezényelték, és én kerékpározhattam Békéscsaba meg Póstelek között mindenféle megbízásokkal. Azért helyezték át az alakulatokat, mert a szovjet parancsnokságnak kellett a kétkezi munka a repülőtér rendbe hozására. Olyan feladatot is kaptam például, hogy kocsival szállítsak lapátokat a munkához. Egyszer az önkéntesek demonstrációszerűen hangot adtak az elégedetlenségüknek: nem lapátolásra jelentkeztek, hanem arra, hogy a náci fenevaddal végezzenek. Az MKP megyei titkára jött csitítani a hangulatot. Áprilisban mégiscsak bevagoníroztunk és elindulunk. Budapesten a MÁV Kórházban töltöttünk egy éjszakát, azután mentünk tovább. Az alakulat úgy nézett ki, mint egy rongyos gárda. Rendes uniformisunk se volt, legfeljebb egy-egy katonasapkát adtak a ruhatárból, egyiknek, másiknak jutott zubbony, hozzá civil nadrág, amit össze tudtak szedni a régi katonai raktárakból. Gyalog mentünk végig a Podmaniczky utcán és a Nagykörúton a Kelenföldi pályaudvarig. A hidakat felrobbantották, a Boráros térnél ingó pontonhídon mentünk át, amit a szovjet hadsereg rakott le. Az emberek integettek, éltettek bennünket. Azt hiszem, az első magyar alakulat voltunk, az új Magyarország első hadserege, amelyik így átmasírozott a fővároson. A lakosság kimutatta a szimpátiáját, cigarettát, cukorkát adtak nekünk. A Kelenföldi pályaudvaron bevagoníroztunk, méghozzá egy szovjet szerelvénybe. Elhelyezkedtünk, ki hová tudott: a lépcsőkre, ütközőkre vagy felkapaszkodott a vonat tetejére. Többször megálltunk, óraszám nem tudtuk, mikor indul újra a vonat. A civilek is úgy közlekedtek, hogy felkapaszkodtak valami szerelvényre, ha valahova el akartak jutni. Esetleg egy napot is kellett várni, míg jött valami. Martonvásárnál egy rendkívül nagy zivatar folytán szinte szétszóródott a társaság, mintha az eső lemosta volna az embereket az ütközőkről. Aztán eljutottunk Székesfehérvárig, ahol a hadosztály-parancsnokságon szállásoltak el bennünket. Másnap folytattuk az utunkat Hajmáskérig. Géppuskás századba kerültem, de ott is írnokként használtak, a tábori bíróságnál lettem jegyzőkönyvvezető. Több olyan tárgyaláson vettem részt, amit szökés miatt rendeztek, és fogdákban is jártam a katonai ügyésszel. Emlékszem olyan ügyre, hogy egy felcser kiadta magát orvosnak, rájöttek, és a hadosztály-parancsnokságon bedutyizták. Aztán jött a szovjet hadsereg, kiszemelte magának azt az óriási területet, és davaj, davaj, átadni minél előbb.