Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés. Mint elkerülhetetlent, elfogadtam. 1948 júniusában elutaztam Zalaegerszegre. Nagyon intenzív időszak következett. Az ott töltött pár hónapban nem volt vasárnapom, szabadnapom. A vezetőket beosztották, hogy ez itt tart kisgyűlést, az ott, falunapon vagy valamilyen tábla leleplezésén meg hasonlókon vesz részt. Akkor még nem volt szabad szombat, hétfőtől szombatig bent intéztem az ügyeket, vasárnap meg kiszállásra mentem. Hétköznap estékre is jutott valami, például megyei pártbizottsági ülés vagy hasonló. Esténként csak beesett az ember az ágyba. A megyeháza legfelső emeletén laktam, egy bútorozatlan szobába letettek valamit, hogy ne a csupasz padlón aludjak. Nem is lett végleges lakásom, mert hamar megszűnt az ottlétem. A megyei pártbizottságon Németh Károly, a későbbi államelnök volt a káderes, a megyei párttitkár pedig Lakatos Dezső, aki Budapestről került oda. Akkor így zajlott. Amikor engem Zalába tettek, Békés megyébe Budapestről küldtek egy vasmunkást, akinek fogalma sem volt az államigazgatásról. Így züllesztették le a szakigazgatást.