Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót.