Amikor 1914-ben kitört az első világháború, elkeseredés nem volt az emberekben. Békesség volt a háború előtt, és a haladásnak a félreérthetetlen útja. Az iskolák működtek, élelemhiány vagy szükség nem volt. Én Csíksomlyón voltam szegény tanuló, de az én falumban volt két zsidó kereskedő, Grossberg Náthán és Mayer Lipót, s az ő boltjukban a lisztnek tízféléjét lehetett megvásárolni, vagy akár datolyát, mazsolát, narancsot, citromot, fügét, amit akartunk – próbálná meg most valaki. Elmondhatom, hogy 1867 és 1914 között a székelység arany életet élt. Azt, hogy politika van, mindenki tudta, s bizony nem mindenki készült arra, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Mi természetesen nem voltunk erre fölkészülve, mert mi egyszerű földműves nép voltunk. A tekintetünket tanítóink igazgatták, ők vezettek és irányítottak bennünket. Én akkor ijedtem meg, amikor doboltak, s nagy plakát jelent meg Ferenc Józseffel, amint imádkozik, s az emberek készülődtek, s mentek a behívási helyükre. Annyira meg volt szervezve, hogy minden ember pontosan tudta, hova kell mennie, hol kell jelentkeznie. A csíkcsobotfalvi Domokos Károly nevűt, ha Szombathelyre idézték meg, vagy Kassára vagy Bécsbe, akkor ment és állott a maga helyére. A csíkszeredai kaszárnya szemem előtt állott. A bevonuló katonák nem búslakodva és nem szomorkodva érkeztek, inkább énekeltek. Virágos szekerekkel mentek arra a helyre, ami nekik ki lett jelölve. A székelyek körében nagy becsülete volt a katonának, a katonák között a huszár volt a király, a többit szinte nem is nézték katonának.