Tovább a szövegrészlethez...
hivatás - foglalkozás

Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet.