Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.