Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot.