1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni. Egyszer feljön a férjem, s mondja, Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke hívta föl, elébe tett egy jegyzőkönyvet, és azt mondta neki, váljon el a feleségétől, mert rendőrbesúgó volt. Ledöbbent, és azt mondta: kizárt dolognak tartom. A férjem tudott a háború előtti sikertelen beszervezési kísérletről. Hetekig tartott a procedúra. Önéletrajzot írattak velem. Nem ettem, nem ittam, leültem, és elkezdtem írni, a bölcsőmtől a koporsómig, minden nappal elszámoltam, hogy mikor mit csináltam, mikor mit gondoltam. Annak köszönhetem, hogy megúsztam a dolgot, hogy végül megbizonyosodtak róla: a debreceni lebukások idején én már Budapesten éltem. De Bárd András, a KEB elnökhelyettese csak annyit mondott, hogy napirendre térnek a kérdés felett. Nem azt, hogy maga ártatlan, meg meghurcoltuk.