Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista. Megmaradt a kötődése a magyarsághoz. Sosem akart elmenni az országból. Az anyám viszont mindig menni akart. Mindig az volt benne, hogy csak innen elmenni, mert ilyen szörnyű hely nincs még egy a világon – de ebben a kérdésben apám döntött. A húgom azonban 56-ban elment. Távozásában a férje játszott szerepet, aki korábban kisvállalkozó volt, majd pedig Recsken rab. Ő is úgy ítélte meg, hogy Magyarországon tovább lehetetlen az élet.