25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni. Kitűzték a magyar zászlót a tankokra, felültek, egyesek elvették a géppisztolyokat, vagy a katonák maguktól odaadták őket. Egyre többen lettünk, és nagy zűrzavar uralkodott. Egyszer csak a három tank megindult a Deák tér felé. Szépen, lassan, egymás mögött, rajtuk a csomó tüntetővel. Elindultunk utánuk. Lépésben mentünk a Bajcsy-Zsilinszky úton egy darabon, amikor is a tankok hirtelen balra fordultak, teljes sebességre kapcsoltak, és berobogtak a Parlament elé. A tömeg utánuk rohant. Én nem tudtam olyan gyorsan szaladni, úgyhogy a Batthyány-örökmécsesnél jártam, amikor a Parlament előtti térről fegyverropogás hallatszott. Azt, hogy mi történt ott, már tudjuk. A tömeg nem oszlott szét, hanem kiment a XIII. kerületbe, jelszavakat skandálva, zászlókat lengetve. Egyre többen lettünk, majd valahogy visszajöttünk a Thököly és a Rákóczi úton. Délután négy-öt óra körül megint bevonultunk a Parlament előtti térre. Féltem, fel voltam rá készülve, hogy ismét lőni fognak. Amint elmentünk a Földművelési Minisztérium előtt, láttuk, hogy óriási tócsákban áll a vér. Kiabáltuk a jelszavakat: szólásszabadságot, békét, demokráciát követeltünk. Nem lőttek belénk. Ez az egyik nagy részvételem a forradalomban: legalább ott voltam.