Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem.