Tovább a szövegrészlethez...
újrakezdés - újjáépítés

1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit. Május végén elég kalandos úton visszajutottam Székesfehérvárra, majd néhány nap múlva Pécsre. Pécs oázisnak számított – a front csak átszaladt rajta –, rendkívül kedélyes élet jeleit tapasztaltam. Felkerestem Hasznos Tivadar barátomat, aki már a helyi kommunista párt aktív tagja volt. Kisebb tisztségre is szert tett, amellyel egy kis hatalmi befolyás is párosult, ennek köszönhetően a lakásunk megmaradt. Első este, miután megvacsorázunk, a barátom felállt, na, most elmegyünk egyet lengeni, vagyis sétálni. Most kimenni az utcára! – gondoltam hitetlenkedve. Én ugye a pesti és a székesfehérvári emlékekre támaszkodtam, sötétedés után kijárási tilalom volt mindkét városban, és jó, ha katonai járőrök jártak az utcán, nem pedig részeg katonák randalíroztak. Pécsett viszont nyugalom volt, a város kivilágítva, mert ott a közművek sem sérültek meg. Lementünk a Széchenyi térre, ahol jókedvűen sétáltak az emberek.