Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám.