Amikor 53-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, bevallom, nincs olyan emlékem, hogy lényeges változást vártam volna tőle. Számomra teljesen idegen és közömbös volt, ami a magas pártkörökben zajlott, amit az elvtársak egymás között csináltak. Ebbe beleesik még a szerencsétlen Rajk-per is. Úgy emlékszem, nem hittem el azokat a primitív baromságokat, amelyeket a Szabad Nép és a rádió sulykolt. A belső ügyüknek tartottam, és talán nem éreztem át eléggé a mögötte rejlő rettenetes tragikumot.