26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését! Mi is láttuk, hogy civil fiatalemberek személyautókon sebesülteket hoznak be a kórházba. Az autóra lepedőt borítottak, arra vöröskeresztet festettek. A földszinten és az udvaron táboroztak, a kórház konyhájáról étkeztek. Lementem, és ott találtam egy fiatal katonatisztet, Tóth Istvánt, aki valamelyik vidéki alakulatnál szolgált, 23-án épp a szabadnapján tartózkodott Pesten, belekerült az események sodrába. Azonnal tudta, hova kell állnia, és a környékbeli vagányokból megszervezte az önkéntes alakulatot. A Baross tér környékén sohasem a legelőkelőbb társadalmi rétegek laktak, lumpenproletár negyed volt, de ezek a vagány fiúk – néhány lány is volt közöttük – azokban a napokban, mondhatom, megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak a mentőszolgálatba, az életüket kockáztatták. Tóth István megörült, hogy végre egy hivatalos kórházi személy is szóba áll velük. Kiderült, hogy több mint ötven személyautót zabráltak a környékről, plusz még néhány furgont és talán egy katonai mentőautót is. A színész Latabár Kálmán kis személyautója is hozzánk került egy időre. Szerkesztettem egy névsort, körülbelül százötven-százhatvan név volt rajta, a kocsikat is megszámoztuk, úgy emlékszem, ötvenötig terjedt a lista. Szükségesnek tartottam, hogy valami rendet teremtsek, tudjam, kik vannak ott, kikre lehet számítani.