Alig egy órája vettem át a civil mentőszolgálat vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. A mentőseink, hallva a lövöldözést, rögtön odamentek. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be. Mindenkit felkapkodtak, válogatás nélkül, így biztos behoztak néhány ávóst is, akik valószínűleg könnyebben sérültek meg, mert egy-két nap múlva mind eltűntek a kórházból. Nyilvánvalóan féltek, hiszen a hangulat rendkívül ellenséges volt minden ávóssal szemben. A következő napokban egy csomó halotti bizonyítványt állítottam ki. Lejártam a proszektúrára, de nem boncoltunk egyetlenegy esetet sem. Csak később döbbentem rá, milyen jó, hogy szüneteltettük a boncolásokat, mert amikor lefogtak, valószínűleg meggyanúsítottak volna, hogy élve boncoltam fel az ávósokat. Sokan keresték eltűnt hozzátartozójukat, volt, hogy megtalálták a kórházi osztályon, vagy kiderült, már holtak fekszik lent, nálunk. Október 23-a és november 4-e között körülbelül ötven lőtt sérülésben meghalt teste feküdt a proszektúrán. A harcok szünetében a temetkezési vállalat megindította a munkát, és az is előfordult, hogy vidékről szekérrel jöttek a halottjukért.