Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem.