Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel.