Tovább a szövegrészlethez...
külföldi utazás

Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink.