Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. Anyámék négyen voltak testvérek, és persze olykor összevesztek. De ha az unokatestvérem vagy a keresztanyám beteg volt, abban a pillanatban nem számított, hogy épp nem voltak beszélő viszonyban, rögtön mentünk segíteni. Őtőle tanultam meg, hogy a bajban levőket segíteni kell, és a legcsúnyább bűn, amikor valaki lent van, és én még bele is rúgok. Ezt az én négy elemis anyámtól tanultam, és ez jó örökség. Anyámnak igen jó ízlése volt ruhában, ételben, mindenben. Mikor első egyetemista voltam, feljött hozzám Pestre, a Szent Imrébe, falusi kendőben. Aztán elvitt, hogy vesz nekem kabátot. Érdekes volt, ha bement velem egy üzletbe, nem azt mondta, hogy kérünk egy kabátot „a fiamnak”, hanem „ennek a fiatalembernek”. Kihoztak egy kabátot, azt hiszem, a Rákóczi úton volt, ott már elég jó üzletek vannak. A segéd még oda se ért a kabáttal, anyám már intett, hogy viheti vissza, nem jó. A boltban csak bosszankodtak, nem nézték ki belőle, az egyszerű kendős asszonyból a jó ízlést. Mérgesen mondták, asszonyom, ennél jobbat nem tudunk adni. Végül kihozták a raglánomat, amiről rögtön látszott, hogy jó minőség, s akkor ő azt mondja: ez meg is felel. És kifizetett érte, ami akkor nagy pénz volt, vagy nyolcvan pengőt. Ez a kabát a mai napig megvan.