Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást. Aztán végül azért átmentem, de Nizsalovszky Endre azt mondta, Tóth úr, nálam is meg lehet ám bukni. Úgyhogy végül egy hármassal csak átmentem. Egyetlen komoly élményem van a vizsgákról. A magyar magánjogot Szladits Károlynál tanultam, aki a kor egyik híres jogásza volt. Mikor a harmadik alapvizsga volt, egy barátom, Ivancsó Miklós kijárta, hogy én is abba a csoportba kerüljek alapvizsgára, ahova a legjobb tanítványai, akiket külön levizsgáztatott. Amikor a híres huszonkettő közé beültem, akkor láttam csak, hova kerültem. Ismertem őket, ott ültek mindig az első sorban, nagy fejek voltak, ott volt például Bogsch Árpád, aki később a Szellemi Tulajdon Világszervezete főigazgatója lett, egy híres ügyvéd fia. A végén Szladits mondott valami példát. Huszonketten ültek ott, sorban a legjobb tanítványok, de nem őket kérdezte meg. Szladits olyan komisz természetű volt, rám sem nézett, csak odabökött: Maga? Megmondtam a választ. Akkor nézett meg először. És mit tesz Isten, azon a vizsgán a tanár még egyszer adott föl egy kérdést, megint végigment a huszonkét hallgatón, majd odajött hozzám. Megint megmondtam a választ. Jól van, öcsém! – mondta, és ez óriási dicséret volt. Mikor beírta a kitűnőt, azt mondta rólam: szeretem az ilyen embert, mert olyan, mint a mazsola a kalácsban. Sose láttam, de idejön vizsgázni és mindent tud. Ez volt a legnagyobb egyetemi élményem.