Tovább a szövegrészlethez...
elemi (általános) iskola

Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly.