És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!