Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt!