Tovább a szövegrészlethez...
1956

Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent. Én néhány hozzám közel álló emberrel megszerveztem a gazdaság védelmét, meg tudtuk őrizni a rendet. Ez is egyike életem soha meg nem oldható dilemmáinak, hogy én védtem meg a szocialista állam vagyonát, akitől a szocialista állam elvette mindenét. Akkor nagyon komolynak tűnt, hogy Forgót az emberek föl akarják akasztani. Nagyon gyűlölték. Nekem kellett mindig csendesítgeteni őket. Valóban izgága, rossz természetű ember volt. Akkor is nekem kellett két órán át csillapítani a tömeget. Én meg a főállattenyésztő, meg még néhány ember ott álltunk a többiekkel szemben, és ezek üvöltöttek, hogy „akasszuk föl!”. Én azt mondtam, hogy nem. Engedjék el, ott áll az autó, elviszi a zsámbéki buszmegállóig, és a busszal menjen, ahova akar. Erre ők: „Nem, ők azt nem engedik meg, eleget járt ez autón, nem engedik, nem engedik meg, akasszuk fel!” Ez ment két órán keresztül. Mindig lejjebb szállítottam az igényeket, mondtam: „Akkor befogatok, és kocsival megy el az állomásra. Engedjék el!” Nem engedték ezt se. Végül azt megengedték, hogy a teherautó platóján elmehessen. Ez egy nagy alkudozás eredménye volt. Nagyon hosszú és nagyon keserves, iszonyatos és félelmetes dolog volt. A forradalom a gazdaságban kizárólag Forgó Lajos ellen irányult. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy akkor a legjobb koromban voltam, tehát erőteljes és határozott. Bíztak az emberek bennem, rendet is tudtam tartani, nem lett végső soron semmi probléma. A gazdaság voltaképp mégiscsak egy tanya volt, a külső környezet kevéssé hatott rá. Amikor ez az esemény lezajlott, a munkástanács engem nevezett ki igazgatónak. Ezt elfogadta az akkori földművelésügyi miniszter is, és van is papírom róla, hogy igazgatónak kineveztek. November 4. után sokan menekültek mifelénk, nyugati irányba. Elszórva, meg kisebb csoportokban is jöttek az emberek. Sokan, igen sokan bejöttek a gazdaságunkba is. Mi berendeztünk egy munkásszállást egy kicsit komótosabbra, és ott sok olyan embert, aki aztán később komolyabb szerepet is betöltött a politikai életben, egy-két napig pihentettünk, meg vendégül láttunk. Volt egy olyan nap, amikor tele volt ez a munkásszállás ilyen menekülő emberekkel. És akkor egyszer csak megjelentek az oroszok. Szerencsére működött a polgárőrség, és rohant hozzám az egyik fiú: „Fönt a dombon látom az orosz tankokat, és lehet, hogy ezek ide is bejönnek!” Kora reggel volt, „állami gazdasági reggel”, öt óra, hat óra lehetett. Felkeltettük ezeket az embereket, és megmutattuk nekik, merre tudnak úgy lelépni, hogy ne találjanak rájuk. Ilyenek történtek, de az országos eseményekkel a forradalom alatt nem találkoztam igazán. Jó néhányszor bent voltam Pesten. Egy alkalommal szerencsém is volt. Amikor mentem hazafelé, az úttörővasútnál lévő szovjet alakulat levetkőztetett, megmotoztak. De nem esett semmi bántódásom. Én többször voltam Pesten, és azért rádiót hallgattunk. Hallgattuk a Szabad Európát is, meg hallgattuk a Magyar Rádiót is. Nem tettem igazán semmit a forradalomért, a forradalom sikeréért. De teljesen egyértelműen drukkoltam azért, hogy ennek eredménye legyen. Nem Horthy-rendszert képzeltem el, hanem nyugati kultúrát, egy nyugati társadalmat képzeltem el. Azt hittem, hogy ez talán elérhető.