Tovább a szövegrészlethez...
hivatás - foglalkozás

A Kertészet és Szőlészet volt akkor az egyetlen kertészeti folyóirat. A Földművelésügyi Minisztérium tulajdonában volt, egy hivatalos fórum volt, és a Hírlapkiadó Vállalat, az ország akkor legnagyobb lapkiadója adta ki. Kéthetenként jelent meg, alacsony példányszámban. Amikor átvettem, olyan hétezer példányban jelent meg, a nagyüzemek lapja volt. De sikerült megalapítanom mellette egy tudományos folyóiratot is, amit Kertgazdaságnak hívnak, és ez az új lap egy kicsit levette a nagyüzemi problémák tárgyalásának kötelességét a Keszőről. A Kertészet és Szőlészetben elkezdtem súlypontosabban foglalkozni a kistermelőkkel, és a pédányszám fölment hetvenötezerre, és közben hetilap lett, fogyasztható lap lett belőle, amit az emberek nagyon szerettek olvasni. Próbáltam valahogy ezeket a mesterségesen felállított falakat, amelyeket a nagyüzem meg a kistermelő között állítottak – és amelynek persze politikai tartalma volt – lebontani. Féltették a kisüzemtől az embereket. Egyrészt azért, mert úgy vélték, hogy ez nyilvánvalóan kapitalista szellemet örökít vagy stabilizál, részben azért, mert szétzilálja, atomizálja a társadalmat, merthogy kerítés mögött vannak az emberek valamiképp, ki-ki a magáéval foglalkozva. A hatvanas évek végére ennek a törekvésnek megteremtődött a politikai alapja is, amikor elismerték a háztáji gazdaságok jelentőségét. A lapunk nagyon is a középpontjában volt akkor a termelési politikának, és úgy éreztem, hogy ezt meg is becsülték. Szóval tényleg, mindenféle elismerésekben volt részem, a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam például. Amikor a kertészeti lap főszerkesztője voltam, akkor én tényleg erőm megfeszítésével dolgoztam azon, hogy ez a szakma a helyes irányba menjen, és hát talán egy nagyon kicsi részem van is abban, hogy a rendszerváltás előtt ez az ágazat nagyon tulajdonképpen szép helyezést ért el az európai kertészeti termesztésben. Amikor főszerkesztő voltam, nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy sokat járjam a vidéket, és igyekeztem közben jól megismerni az országot. Úgyhogy hivatalos gépkocsival mentem, a Hírlapkiadó Vállalatéval, akkor még volt ilyen, hogy gépkocsi, és ha a sofőrök megláttak, azt mondták, hogy „nem kell térkép, ha Gyuri bácsi jön velünk”. Aligha van olyan községe az országnak, ahol még nem jártam volna. Tényleg jól ismertem az országot, az embereket. Mindig megkérdeztem, hogyha valaki hozzám fordult, hogy „hova való vagy”? És vagy az apját ismertem, vagy a testvérét ismertem, vagy a sógorát ismertem.