Tovább a szövegrészlethez...
családi kapcsolat

A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.

családi kapcsolat

A családból édesanyám volt az, aki leginkább tartotta a kapcsolatot Magyarországgal. Sok kapcsolat tulajdonképpen rajta keresztül létezett, mert ő 71-ben vagy 72-ben lett állampolgár, és azután 92-ig, a haláláig minden évben hazajárt. Én rendszeresen leveleztem az édesapámmal, a nagymamámmal és a nagynénémmel. A nagymamám 61-ben halt meg, édesapám 70-ben, a nagynéném 71-ben. 78-ban jöttem először haza, amikor megkaptam a svájci állampolgárságot, utána még párszor, majd jött egy hosszabb szünet. A rokonok és a barátok közül mindenki járt nálunk Zürichben. A nagynéném, édesanyám húga többször is, édesapám pedig kétszer. Móni barátnőm is volt nálam a férjével. Szóval időről időre többen megfordultak ott a rokonok vagy a barátok közül. 93-tól kezdve azután majdnem minden évben hazajöttem tíz napra–két hétre. Ilyenkor mindig Móniéknál laktam. Végiglátogattam a barátokat, ismerősöket és turistáskodtam is. 97-ben kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy visszatelepülök Magyarországra. Rendszeres információm nem volt Magyarországról, nem olvastam magyar újságot, kevés magyar emigránssal tartottam kapcsolatot. A svájci sajtó és rádió ritkán adott hírt Magyarországról. Azt sem tudtam, hogy kik a kortárs magyar írók, kiket olvasnak, kiket tartanak fontosak a magyarok. Hiányzott belőlem az érdeklődés. 78-ban karácsony és újév között jöttem Magyarországra, huszonkét év után először. Mindenképpen haza akartam jönni, látni, milyen itt az élet, és hogy fölvegyem a kapcsolatot azokkal, akik még élnek. Nagyon nehéz volt ez az első látogatás. Akkor megrohant a múlt. Tél volt, hideg, sötét. Emlékszem, hogy pont akkor tört be egy őrületes hidegfront, egyik óráról a másikra tizenkét fokkal hidegebb lett, mindenki fagyoskodott. Az unokaöcsémmel, akinél laktam, nem volt olyan közeli a kapcsolatom, eléggé egyedül éreztem magam. Sivárnak, szomorúnak látszott minden, úgy éreztem, hogy szomorú az ország. Rossz tapasztalat volt, de hallottam másoktól, hogy az első hazajövetel általában nagyon lesújtó tud lenni, elbátortalanítja az embert. Az én nehéz élményem erősen összefügg azzal, hogy mindazok, akik 56-ig nagyon közel álltak hozzám, vagy nem itt éltek, vagy már meghaltak. Elsősorban ez volt nehéz, hazajönni, és nem találni itt azokat, akik azelőtt közel voltak hozzám, és érezni azt, hogy akiket itt találok, azoknak egészen más az életük, és nem is tudják, nem is akarják átérezni az én sorsomat. Móni barátnőmmel is fölvettem a kapcsolatot. Vele nagyon kedves volt a találkozás, de éreztem, hogy az élete egészen más mederben folyik. Férjhez ment, gyerekei születtek, az egzisztenciaharc gondjai kötötték le, nehezen éltek anyagilag, nem tudta beleélni magát az én bajomba. Én voltam az úgynevezett szerencsés, aki kiment, aki jól élhetett, ő pedig az, aki itt maradt, és mindennapos harcot folytatott a túlélésért. Nagyon kedves volt, minden rendben volt, mégis egyedül éreztem magam.