Tovább a szövegrészlethez...
emigráció

Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is.

emigráció

A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények.

emigráció

A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam.

emigráció

A menekülttáborban elsősorban katonák dolgoztak, de nagyon sok önkéntes is foglalkozott velünk. Ők főleg nők voltak, akik elláták a konyhát és törődtek is velünk. Készségesen és szeretetreméltóan fogadtak minket, mélyen együtt éreztek a magyar menekültekkel. De azért más volt az osztrákok hozzáállása és más a svájciaké. Az osztrákoknál lehetett érezni, hogy tudják, mi az a szovjet rémuralom, a svájciak viszont nem tudták. Az osztrákokat személyesen érintette, volt, hogy valaki elsírta magát, annyira velünk érzett. A svájciaknál megvolt a kedvesség, a segítőkészség, de hiányzott ez az intenzív emocionális  reakció.

emigráció

Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni.

emigráció

Az hírlik, a svájciak különleges jellemvonása, hogy nehezen barátkoznak, nagy távolságot tartanak, és túl nagy fontosságot tulajdonítanak bizonyos anyagi vagy praktikus dolgoknak, amelyeket mi nem tartunk annyira lényegesnek. Édesanyámnak volt egy mondása, hogy szegény svájciak nem tudják, mi a háború. Ez furcsán hangzik, de van benne igazság. Többször éreztem én is, hogy hiányzik belőlük annak az intelligens megkülönböztetése, hogy mi az, ami számít az életben, mi az, ami nem számít vagy aránylag lényegtelen. Csak hogy egy esetet említsek: édesanyámnak volt egy kolléganője, aki szimpatizált vele, egy svájci, és meg akarta hívni magához, de azt mondta, hogy először még egy lámpát meg kell csináltatnia. És ez így ment évekig, végül soha nem hívta meg. Ez annyira jellemző, amennyire groteszk. Sajnos a svájciakban van egy olyan vonás, hogy ne gyere túl közel hozzám, mert nem akarom, hogy megtudd, hogyan élek, még akkor se, ha semmi titkolnivalóm nincs. Lehet, hogy ez valóban azzal függ össze, hogy soha sem tapasztalták meg, mi az, amikor az ember az életéért reszket, vagy a szeretteinek az életéért. Nekik például az a fontos, hogy szürke-e a szemeteszsák vagy barna, és ha szürke van előírva, akkor vagy följelentik azt, aki barna zsákot tett ki, vagy szólnak neki, hogy csomagolja át a szemetét.