Nyugati útlevelem nem volt sose, bár tíz évvel korábban nyilván lehetett volna, de se pénzem, se ambícióm nem volt rá. És ebből a pénz volt a döntő. De Kelet-Európába utaztam. Romániából például előbb tiltottak ki, mint ahogy elvették volna az útlevelem. Ez még Beszélő előtt volt. Még kéziratos szamizdat volt, rendszeresen vittem őket. Nagyon sok barátom volt Erdélyben, 74-ben voltam először, és onnantól sűrűn jártam Erdélybe. Az első utat kivéve általában a kocsmán túl nem nagyon láttam az országot. Az egyik alkalommal, 79-ben vagy 80-ban, vittem egy nagyobb adag szamizdatot, és ott volt egy hatfős társaság, volt egy gyönyörű nő, és mint kiderült, besúgta az összejövetelünket. Másnap házkutatás volt a házban, elvitték az összes dolgot, amit vittem, és utána beidézték őket, és kaptak egy fenyegetést, hogy amennyiben én megjelenek nálunk, akkor őket… Tehát onnan tiltottak ki először. 81-ben pedig Lengyelországból, akkor elvették az útlevelet. A demokratikus ellenzékből nyolcan – Rajk, Sulyok Miklós, Buda Géza (ő tudott lengyelül), Bence, és nem tudom, még ki – kimentünk volna egy meghívásra, valami gdański rendezvényre, 1981-ben, még a puccs előtt. Már kinn voltunk a repülőtéren, amikor elvették az útleveleinket, és a Lengyel és a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő izével nem engedtek bennünket kiutazni. Akkor kaptunk útlevelet, amikor Franciaországba mentünk, de csak erre az egy útra. Nizzában beidéztek bennünket a rendőrségre, és majdnem száz százalék, hogy Magyarországról kapták a „felkérést”, hogy illegális munkavállalás. Ez a művésztelep nem olyan helyen volt, hogy ez a dolog kiderülhetett volna. Elég pikáns volt, mert külön hallgattak ki bennünket, de nekem Laci tolmácsolt! Nyilván, ha mást mondtam volna, mint amit ő mondott, akkor azt nem fordítja le. Mi a művésztelepen voltunk, egy műtárgyat hoztunk létre, nem munkát vállaltunk. Úgyhogy ennek nem lett folytatása, de azért ott is volt egy ilyen kalandunk a francia rendőrséggel.
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.
Megérkeztem. A jó Király Béla mindjárt elkövetett egy nemzetközileg büntetendő tényt ellenem, mert Midtown Tunnelen keresztül vitt be Manhattanbe. Ilyet nem szabad csinálni! Manhattanbe hídon keresztül kell menni, mert az egy pótolhatatlan élmény. Őrületes! Én mindig mindenkit úgy vittem be, három éven keresztül iszonyatos mennyiségű ember elé jártam a repülőtérre. Deák Pistánál, a történészprofesszornál laktam. A második este Kornis Mityuval lógtam lent a Sohóban, amikor is ő ránézett az órájára, és azt mondta: „Úristen, iszonyú késő van!” – és otthagyott. Szeptember vége volt, mondjuk, fél nyolc, szóval már sötét volt. És ő Bostonból jött New Yorkba, és egy bostoni számára New York maga a fertő, a bűnös város. Egy bostoni kispolgár számára New Yorkban nem szabad az utcán járni. Félt. És akkor én hazasétáltam a 119. utcánál lévő lakásba. Ez egy két és fél óra séta. Elég rendes távolság. És akkor úgy éreztem, hogy ez az én városom, hogy én itthon vagyok. Miért is nem voltam itt mindig? És ez az érzés nem is változott a három év alatt. Imádtam azt, ami ott történt, azt a változatosságot. A Broadway-n végigmenni, az olyan, mint egy életmű. Mintha tízutcánként másik városban járna az ember. Szóval, az egészet borzasztóan élveztem. És egy nagyon fura következménye lett annak, hogy nem tanultam meg a nyelvet, pedig az első fél évben heti ötször négy órában jártam angolórára, és már előtte is tanultam évekig, és azóta is, de erre nincs agyam. Tulajdonképpen olyan voltam, mint egy süket. Nem értettem a környező világot, viszont ettől vizuálisan iszonyatosan érzékeny lettem. Nem sokan ismerik úgy azt a várost, mint én.
Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele. És Rajk – mint Kis meg Bence –, szimbiózisban volt Bachmannal. (Sajnos, az a párhuzam is megvan, hogy ők is összevesztek.) Szóval közösen csináltak egy rajzot, egy víziót, és Rajk engem hívott ki, hogy építsük meg ezt a házat. Így kerültem oda 1983-ban. De egyikünknek se volt útlevele, úgyhogy a Károlyiné meghívta Kornidesz elvtársat magához, ahol Kornidesz elvtárs azt mondta, hogy „természetesen az elnökné asszony kérésére a fiúk kapnak útlevelet”. Úgyhogy kaptunk útlevelet. Ez 83 októberében volt. Először Párizsba mentünk, ahol eldőlt, hogy mekkora lesz a ház. Megkérdeztünk ott egy építészt, hogy mennyi pénzből lehet megépíteni egy négyzetmétert Franciaországban, aki azt mondta, hogy ezer frankból. Hatvanezer frank volt rá, úgyhogy hatszor hat lett a ház mérete. És aztán mentünk le Vence-ba. Sokszor jártunk oda-vissza: találkoztunk a Párizsban élő emigrációval, meg mindenféle rádiószerepléseken vettünk részt, meg Bázelba mentünk, mert ott az egész nyugat-európai emigrációval szerveztek találkozót nekünk, az ellenzék cégéres gazembereinek