A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze. Ott volt Szaló Péter, aki most államtitkár a minisztériumban. Ott volt Miklóssy Bandi, aki aztán később szamizdat-ügyben fontos figura lett, és aztán Andrásfalvynak volt államtitkára talán, vagy tanácsadója. Tehát ő a nemzeti vonal felé orientálódott. Szóval jó döntés volt odamenni. Lehet, hogy nekem való világ lett volna ott maradni – de hát nem így alakult. Ugye ez az ellenzéki tevékenység legelején volt. A Charta ’77-et én még nem írtam alá, csak a 79-est. Hogy miért nem, azt már nehéz megválaszolni. Harmincnégyen írták alá, szinte mindenkit ismertem már, tehát lehetett volna. Én akkor még nem voltam még benne ebben a dologban. De a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk. De az is olyan pikáns! 72 óta volt „táncrendem” – táncrendnek hívtam a határidőnaplómat –, és abban volt olyan, hogy egy oldalpáron az volt az egyik oldalon, hogy Tőkei-szeminárium, a másikon meg hogy Szabó Miki Szabadegyetem. Tehát ez a két dolog még erősen együtt volt. Adyligeten, ahol együtt laktunk, ott volt a Koszorú is meg a Farkas Péter is, aki a közgázon volt tanársegéd, mindketten párttagok voltak. Farkas Péter révén kerültem be a Tőkei-szemináriumra. És közben meg már jártunk egy másfajta szabadegyetemre is. A Szabó Miki-félére.
Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket azon a lakáson szerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte. Én meg mondtam, hogy akkor talán hívjuk meg! Ez kb. nyolc alkalom volt, elég hosszan zajlott. Olyan húszan voltunk mindig. Zömmel építészek, esetleg barátnők. De lehet, hogy ez volt előbb, és ezután volt a Fodor utca. Ez is azon a környéken volt, a Mártonhegyi úton. Innen például ezért az előadássorozatért raktak ki bennünket, nem tűrték. Hogy aztán maguktól raktak-e ki, mert zaj volt, vagy azért, mert megkérték őket? Ezt nem tudom. És akkor a következő albérletből is kitettek bennünket, és akkor egy utcai lakást béreltünk, de azt már talán öten vagy hatan béreltük. Akkor keveredett hozzánk szegedi ismeretségen keresztül Saci. Szilágyi Sándor. A Bölcsészkaron volt egy diákmozgolódás: az Oktatásügyi Klub. Ez, gondolom, 77–78-ban lehetett. Tehát ez már egy picit átfedett a Hétfői Szabadegyetemmel. Én mint kívülálló és egy pár évvel idősebb, kvázi mint konzultációs partner – nem mondtunk akkor még ilyen csúnyákat –, ott voltam, meghallgattam a vitákat az egyetem vezetésével, és utána próbáltuk kitalálni, hogy mit meg hogyan lépjenek. Ez is nyilván az ELTE KISZ-en keresztül szerveződött, mert másképp nem szerveződhetett. De ennek már egy önálló formája volt.
A Repülő Egyetembe Sacin keresztül kapcsolódtam be. Nem ő kezdte szervezni, de aztán ő vette át, és ő lett az igazgató, ahogy saját magát szereti meghatározni. Kovács Mari meg Örkény Tóni kezdték. Nemcsak a Szabadegyetem volt, hanem voltak szemináriumok is. Ezeket a kiscsoportos foglalkozásokat zömmel Szabó Miki tartotta: 56-ról, Oroszországról stb. – rettenetesen jó, okos dolgok voltak. Az Iskola utcába jártunk, Betlen Panni lakásába. Lehet, hogy Kovács Andrásnál, a Teréz körúton volt a legelső, vagy a Szondi utcában volt a legelső, nem emlékszem, de mindegy, ezek már le vannak írva, úgyhogy ezek nem érdekesek. És aztán az Óra utca. Az idén volt az Óra utcában egy nosztalgia-parti, és ott mindenki azt mondta, hogy ő sokkal nagyobb lakásra emlékszik. Szakmai ártalomból én pontosan tudtam, hogy mekkora, és hogy milyen elképesztő módon voltunk oda bezsúfolódva, még sokszor a függőfolyosóra is kifolyva. Rengeteg jó történet volt. Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában Tamás Gazsi tartott előadást Erdélyről. És az egyik szünetben egyszer csak a Körútról egy borízű hang hallatszott fel, amint azt kiabálja, hogy: „Éljen Sztálin, éljen a Párt!” Elképesztő röhögés volt. Aztán Hegedüs András, Zsille tartott előadást. Ezek mind nagyon fontos és soha nem hallott dolgok voltak, különösen egy építész számára. De olyan vonatkozása is volt – Szabó Mikitől tudom –, hogy Erdei kriptokommunista volt, tehát neki már volt kommunista párti tagkönyve, amikor a parasztpártot szervezte – ez azért elég érdekes. Erről az én családom semmit nem tud. Mert párszor megpróbáltam tőlük ezt megtudni, és semmit nem tudnak, mint ahogy a másik dicstelen tettéről sem tudnak, hogy hogy van az, hogy a tököli küldöttségből Malétert kivégzik, Erdei meg politikai karriert fut be.
A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten, mert egyrészt fiatalok voltunk és jó volt bulizni, másrészt az volt a konspirációnak az egyik legfontosabb területe. Aki kicsit is ismeri Kis Jánost, az tudja, hogy ő valószínűleg nem táncolni ment egy ilyen buliba, meg nem is csajozni, hanem azért, mert dolga volt ott. Adyligeten minden évben volt két nagy buli, de azt még mi mint lakóbulit kezdtük el csinálni. Az első buli a húsvét volt, amikor egy kicsit archaizáló tavaszünnepet rendeztünk, nagy, vödrös locsolkodás, meg minden. Aztán ez kinőtte magát egy olyan húsvéti bulivá, ahol később két-háromszázan voltak. Akkor Csákó Misi a Gellérthegy oldalában lakott, egy földszinti lakásban, és abban a pici lakásban meg a pici előkertben kezdett el augusztus 20-i bulit csinálni. És amikor onnan elköltöztek, akkor én átvettem, mert Adyligetről nagyon jól látszik a tűzijáték. És a SZETA-bál is egy ilyen nagy adyligeti kerti buli volt, ahol gyűjtést szerveztünk. És volt még egy érdekes dolog: a „nem karácsonyozók karácsonya”, akik ugye vagy vallási, vagy politikai okok miatt nem karácsonyoztak. Én gyűlölöm a karácsonyt. A legagresszívabb dolog: akkor minden alá van ennek a történetnek rendelve. Karácsonykor nem lehet elmenni egy kocsmába, minden be van zárva, sőt a járművek sem járnak. Négy óra után nincs tömegközlekedés karácsonykor. És voltak zsidó barátok, meg egyedülállók, és akkor mindig jó nagy buli volt. Petri, Bence, Sulyok Miklós, de volt olyan is, aki a családjával letudta a kötelező karácsonyi izét, és utána kijött éjszakára. Ez inkább intim buli volt, tíz-húsz fős, nem olyan, mint ezek a nagy bálok. Konspiráció, zene, tánc, csajok, pia – ez így mind együtt. És nagyon érdekesen bővült ez a kör. Például a fizikai munka kapcsán. Ugye nem csak én voltam munka és jövedelem nélkül, hanem rengetegen. Föl nem tudnám sorolni, hogy ki mindenki dolgozott velem, Jeles Andrástól kezdve Kardos Andráson, Hamburger Misin, Eörsi Lacoson keresztül rengeteg ember. És sok totál „anti”, akik életükben nem fogtak kalapácsot a kezükben. De hát meg kellett valamiből élniük, úgyhogy egy csomó ilyet hordtam magammal mindenfelé. És ők természetesen Adyligeten is megjelentek. Amikor elkezdtünk építkezni, akkor egy csomó fiatalember került hozzám alkalmi munkára, aztán ottragadt. Nagy háló volt, ahol mindenki a periférián élt, vagy még annál is rosszabb helyzetben, és ettől még élhető meg működőképes dolog volt.
A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Két nap alatt szétbontottuk ezt a malmot, két nap múlva a földdel egy szintben volt az egész. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]
Szóval a Kocsis-hangverseny meghiúsult. 1980 szeptemberében mentem haza éjjel taxival, és akkor még volt fakabát a Hűvösvölgyi út elágazásánál. Minden városból kivezető útnál állt rendőr, így itt is. Megállította a taxit, kiszállított, elküldte a taxit, és hívta az URH-t, akik bevittek a második kerületi kapitányságra. Semmi indok nem volt, persze, nem kellett sokat gondolkoznom rajta, hogy vajon miért történik. Ott várni kellett még másfél-két órát. Kicsit azért zavaros a történet, mert ha ez az előállítás utasításra történt, akkor miért nem volt ott az URH-s autó? Ha ott volt az URH-s autó, akkor miért nem volt már ott a kihallgató a kerületben? Szóval, akkor sem működtek olyan jól. Aztán jött három pasi a Belügyből, és kihallgattak. Éjjel kettőtől reggel kilencig, öt órán keresztül. Mindent elvettek, ami nálam volt, értelemszerűen. Nálam voltak a Kocsis-koncertre a meghívók. De ez az egész nem viselt meg. Harmincéves voltam, ha egy hétig benn tartanak, azt is röhögve viseltem volna valószínűleg. És másnap kora reggel Bence Gyurihoz mentem el. Nagyon jó volt, mert egyből végig lehetett beszélni az egészet. Lehet vagy nem lehet belőle levonni következtetést? Kell-e rá reagálni vagy nem kell? Nem emlékszem már rá, hogy milyen következtetésekre jutottunk.
A második előállításom a Bem téri tüntetéskor volt. Négyünk – Rajk, Haraszti, Demszky meg én – aláírásával kiment egy felhívás, hogy a lengyelországi hatalomátvétel alkalmából csináljunk egy nagy megemlékezést. Demszkyt, Harasztit meg engem a térről vittek el, Rajk késett, őt valahol a Margit körúton – akkori nevén a Mártírok útján – kapcsolták le. És furcsa módon a Tolnai utcába vittek, és elkülönítve hallgattak ki bennünket. Külön autóval vittek, Audikkal, tehát a belügy legmagasabban kvalifikált autói jöttek értünk! Végül is ennek a dolognak van megtisztelő vonzata! És megkülönböztető jelzés nélkül, de a villamospályán végig a Körúton, és balra bekanyarodva a József utcába, szabálytalanul ment a négy fekete Audi. És jobbról-balról ült egy rendőr. Mindenki – ahogy aztán később egyeztettük – vérmérsékletének megfelelően reagált erre a dologra. Én nem szoktam ilyenkor hepciáskodni, én beszélgetek, ami rájuk tartozik, azt megmondom, ami nem tartozik rájuk, azt nem mondom meg. Volt, aki nézte az óráját, és ötpercenként azt mondta, hogy „szeretném tudni, hogy miért hoztak be”. Aztán nem szólt egy szót sem. Aztán öt perc múlva megint. Az a baj, hogy nem emlékszem, hogy ki volt ilyen. A Demszky balhézni szokott, és itt is balhézott. A végén nagyon nyomatékosan fölhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk haza, és ne hepciáskodjunk. Én azonnal mondtam, hogy "bocs, de én innen egy házibuliba megyek. Éppen egy általam tervezett háznak az avató bulija van, ahol egyébként ott van az egész demokratikus ellenzék." Úgyhogy amikor éjjel kettő körül kiengedtek, akkor egy fél óra múlva tudta mindenki, hogy mi történt.
A harmadik letartóztatáskor pedig otthonról, Adyligetről vittek el, egy házkutatás után. Épp indultam otthonról, jött két URH-s autó, és nagyon nézegették a házszámokat. Megszólítottam őket, hogy „azt gondolom, engem keresnek, uraim”. Nem akartam, hogy én elslisszolok, és a többiekre rászabadítom a rendőröket. Mondták, hogy engem keresnek, és mutatták a házkutatási parancsot. És akkor két szomszédot hoztak át hatósági tanúnak, akik nem tudták mire vélni a dolgot. A házkutatásra jól emlékszem. Egy gépet kerestek. Nagyon érdekes volt, mert én nem tudtam, hogy ott van-e még ez a nyomdagép. Szó volt róla, hogy elviszik, de én nem voltam otthon már egy hete. És sokáig nem tudtam Katával olyan kontaktusba kerülni, hogy meg tudtam volna kérdezni, hogy itt van-e még a gép. Viszont amikor megmondta, hogy Iványi már elvitte, onnantól kezdve nagyon szemtelen voltam, akkor már fölbátorodtam. Elvittek papírt, mert ott volt az a kicsit keményebb, ami a Beszélő fedele volt. Hiába mondtam, hogy én építész vagyok, nem hatotta meg őket. De például a gyereket nem költötték föl az ágyból, pedig bármi lehetett volna a gyerekágyban. És amikor mondták, hogy akkor ők most fölássák az egész kertet, merthogy itt van, amit keresnek, mondtam, hogy „ó, nagyon ráfér, csak bátran, bátran, viszek világítást”. Ez valamikor 82 őszén történt. Azon az éjszakán négy vagy öt helyen volt egyszerre házkutatás. És ezeknek mind szabálysértés lett a vége, soha nem volt komolyabb, amit valakik mindig kifizettek. Tehát ezt mi a saját zsebünkből soha nem fizettük, ezekre voltak gyűjtések. Volt rengeteg utcai igazoltatás, ami teljesen egyértelműen nem véletlenszerű volt, hanem szándékolt. Mentem az utcán, a túloldalról mellém kanyarodott a rendőrautó, és: „Jó napot kívánok! Kérem a személyi igazolványt!”
Most olvastam Esterházy Javított kiadását, és el is gondolkoztam azon, hogy vajon engem miért nem próbáltak meg beszervezni. Frissen csatlakoztam az ellenzékhez, vidéki voltam, millió dolog lett volna, amivel megfoghattak volna. Az illegális munkavállalás, vagy akár az életformám miatt. És ez fura módon soha nem történt meg. Meg is vagyok sértődve! Nem hiszem, hogy azért nem próbálkoztak velem, mert olyan jó pszichológusok lettek volna, hogy azt mondják: ezzel a pasival nem érdemes próbálkozni. Bár így megspóroltak maguknak egy kudarcot. Én alkalmatlan vagyok az ilyesmire. De biztos, hogy nehéz helyzet lehetett volna. Ebből a szempontból is iszonyú fontos volt, hogy Petrivel elég sokszor végigbeszéltük, mikor kell elhagyni az országot, vagy mikor nem kell elhagyni az országot. Abban tökéletesen egyetértettünk, hogy ha nagyon komoly nyomás nehezedik ránk, – például várható, hogy becsuknak bennünket –, akkor el kell menni. Egyébként, ami itt történik, azt könnyedén elviseljük. De eléggé pontosan lehetett tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Az információáramlás kétoldalú volt. Mi körülbelül annyi idő alatt megtudtuk a központi bizottsági döntéseket, mint ők a mi döntéseinket. Egy hét múlva tudtuk, hogy Kádár azt mondta, hogy „nem csinálunk belőlük mártírt”. Halvány gőzöm sincs, hogy kik voltak azok, akik hozták nekünk a hírt. De például rendszeresen hozzájutottunk „szigorúan bizalmas” pecsételésű sajtóválogatásokhoz.
A Beszélő úgy kezdődött – és erről sok történet van –, hogy Szilágyi Saci összehívta Kenedi Jancsi lakására ezt a bizonyos „legyen vagy ne legyen” összejövetelt. Már itt eltérnek a vélemények, hogy hányan voltak. Én határozottan nagyobb létszámra emlékszem. Úgy látom magam előtt a teret, hogy ötven-hatvanan kellett hogy legyünk, de sokak szerint csak húszan-harmincan voltunk. Az volt a közhangulat, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nincs, aki szerkessze, nincs, aki írjon bele, nincs, aki nyomtassa, nincs, aki terjessze, nincs, aki olvassa. Tehát ki lett mondva, hogy nem. Voltak pikáns ötletek – ez ugye, Khomeini után volt –: például Konrád fölvetette, hogy csináljunk hangos újságot, magnókazettával. És itt hangzott el Petrinek az a híres mondata, hogy „hagyjuk ezt a lila faszságot, csináljuk meg”. Ezt nem hangosan mondta. És utána az utcasarkon megbeszéltük, hogy mégiscsak csináljuk meg. Saci mindenképpen ott volt, Petri mindenképpen ott volt, meg én, és vagy Haraszti volt ott, vagy Kis Jancsi. Én azt gondolom, hogy négyen voltunk. Ezután Saci ment el tárgyalni Kőszeghez, meg Iványihoz. Kőszeggel ott ismerkedtem meg, amikor először összeült a szerkesztőség. Ez már a lakáson, az előszobájukban volt. Arról folyt a beszélgetés, hogy mi legyen az újság címe, és amikor megjelent Iványi, és akkor bemondta ezt a címet. Nagyon gyorsan zajlott minden. A háttérben persze sok mozgás volt, például Kis megkereste Bencét, aki nemet mondott. És akkor összeültünk heten. Az Iványi meg Saci már mind a ketten jegyeztek egy kvázi másik intézményt, Iványinak elég baja volt a saját egyházával, Sacinak meg ott volt a Szabadegyetem, ezért abban állapodtunk meg, hogy a nevük nem jelenik meg a lapon. Iványi az előkészítésben benne volt, de a szerkesztésben már nem vett részt, nem fért bele a táncrendjébe. A Saci végig benne volt, tehát mindig hatan szerkesztettük a lapot, ameddig én ott voltam. Kis, Kőszeg, Haraszti, Petri, Nagy – akik a nevünkkel jegyeztük a lapot – és a Saci. És aztán, mikor én kikerültem belőle, amikor elmentem Franciaországba, akkor került be Ottilia. De akkor még pár számon rajta volt a nevem. Amikor visszajöttem, akkor már nem vettem részt a szerkesztésben. Tehát ülünk Kőszegéknél az előszobában, ez a fogorvosi rendelőnek az előszobája. Hogy miért gondoltuk, hogy kevésbé hallgatják le, mint a Kőszegék szobáját, vagy a fogorvosi rendelőt, vagy a konyhát, azt nem tudom. Persze úgysem lehetett elkonspirálni, mindnyájunkat követtek, nyilván le is hallgattak. Életünkben annyit nem sétáltunk, mint azokban az években, mert ami olyan témájú beszélgetés volt, azt az utcán sétálva bonyolítottuk le. Most tök véletlenül rátaláltam egy filmre, A demokratikus ellenzék, amiben a Bizottság együttes zenéje van. És az első kockák azok a fotók, amelyek az egyik adyligeti sétán készültek: ahol Rajk, Haraszti, Ottilia, Nagy András, Saci.