Tovább a szövegrészlethez...
elsődleges szocializáció

A gyerekkorom szerintem olyan volt, mint minden gyereknek azon a környéken. Semmi extrát nem tudok a gyerekkori életemből. Azt tudom – és ezt a családi anekdoták is megerősítik –, hogy mindig építésznek készültem. Tehát kétéves koromban már építész akartam lenni. És ez mindig így volt, két nagyon rövid kitérővel: az egyik, amint az előbb utaltam rá, hogy sokszor átküldtek Makóra vonattal, és akkor természetesen mozdonyvezető akartam lenni. Amikor pedig az apám elvitt egy futballmeccsre, akkor lovas rendőr akartam lenni – mert ott mentek körben a futópályán a lovas rendőrök. Ez a két kitérő volt, egyébként mindig építész akartam lenni.

elsődleges szocializáció

Keménytartás volt, volt verés bőven otthon is – például rossz jegyekért. Úgyhogy én csak akkor szóltam, ha összegyűjtöttem belőlük tízet, mert tízért sem lehet jobban megverni, mint egyért. Abszolút nem ambicionáltam a tanulást, soha nem érdekelt. Van egy történetem az apai nagymama házából. Tehát hároméves lehettem, és az egyik ilyen ritka ott alvás alkalmával bekakáltam az ágyba. És kérdezte a nagymama, hogy ezt miért csináltam. És az volt a válasz, hogy: „Azért, hogy az emberek csudálkozzanak!” Aztán később meg nem érdekelt a tanulás. Ez abból származott, hogy azt gondoltam, hogy jön bárki ahhoz, hogy megítélje, hogy én mit gondolok meg mit tudok. És ezt elég tudatosan meg is fogalmaztam általános iskolás koromban. A tanárok mondták is a szüleimnek, hogy sokkal többet tud, mint az a hármas vagy az a valami, amit kaptam, de hát ennyit tudnak adni, mert ez a teljesítmény. Nem érdekelt, hogy mit mondanak. Soha nem érdekelt, hogy mit gondol a környezetem rólam. Egy-két embernek érdekel a véleménye. Egyre kevesebben élnek közülük, akiké érdekel.

elsődleges szocializáció

Dicséretre, jutalomra nem emlékszem. Egyrészt nem is adtam rá okot, azt hiszem, hogy olyan nagyon meg lehessen dicsérni. Anyám lehet, hogy megdicsért, megsimogatta a fejemet, ezt nem tudom megmondani. De az apám biztos, hogy nem. Ő nemigen járt haza ebédre sem, sőt sok esetben vacsorára sem, különösen a téeszes időszakban. Ő már messze nem volt otthon, amikor mi fölkeltünk, és jó esetben hazaért, amikor mi még ébren voltunk. Hétvégeken a Jó ebédhez szól a nóta mindig az asztalnál talált bennünket, tehát 12.00-kor ebéd volt. De azért ő onnan mindjárt fölkelt, és ment a Népfrontba, vagy a nem tudom én, hova. Tehát nagyon-nagyon keveset volt velünk. Úgyhogy ő csak azt tartotta a föladatának, hogy valamilyen szintű végeredményt az ellenőrzőben elérjen velünk. És erre más eszköze nem nagyon volt, mint hogy hozzám vágta a széket. Anyám ilyenkor megpróbált menteni bennünket. A mostani gyerek–szülő-kapcsolathoz képest mi tényleg ridegtartásban voltunk. De nemcsak mi nőttünk ebben fel, hanem a környezetünk is. Ha elmentünk a barátokhoz, ott se az volt, hogy a szülőkkel bármilyen módon kommunikáltunk volna. A szülők a világa egy másik világ volt. A szüleim meg közöttünk az életben nem hangzott el, hogy „szeretlek”, ez egész biztos. Ma meg ezt egy nap tízszer is elmondja egy gyerek. Valamiért nekik iszonyúan fontos, hogy ezt állandóan hangsúlyozzák. De az én gyerekkoromban ez egy nem létező dolog volt. A család egy adottság volt, akár jól, akár rosszul, de egy olyan egység volt, amiben ezeket a dolgokat nem volt szükséges hangsúlyozni, vagy nem merült föl ez a kérdés. Vagy ami most van, hogy minden alkalommal ajándékeső jár, ezek akkor nem léteztek. A névnapot például mi is mindig megtartottuk, de az csak annyi volt, hogy akinek a névnapja volt, annak a kedvenc ebédjét főzték. Tehát nem volt ennél több. Az én kedvencem a meggyleves, rántott hús, értelemszerűen, és meggyes piskóta. Ezt anyám mindig megcsinálta. Ezt a mai napig megcsinálná, ha még tudna főzni. És aztán a különböző nők, akik érzékenyek voltak erre a kérdésre, azok át is vették ezt a szokást. Én még mind a mai napig kapok a születésnapomra meggyes piskótát.