Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni. Ez 47 márciusában volt, amikor még Romániában egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Az első időben a nagybátyáméknál laktunk.
Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául. Végig kisebbségi érzése volt, mert nem tudta azt mondani, amit igazán akart, és mert állandóan nyelvtani hibákat ejtett.
Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban? „Egyetemre fogok járni, anyu pedig hazamegy szeptemberben.” És akkor ránk nézett döbbent szemekkel, és azt mondta: „Ez lehetetlenség! Ha Jutka itt marad az egyetemen, és Duci néni hazamegy, akkor ki tudja, mikor látják egymást! Mert nem úgy lesz a jövőben, hogy csak ide-oda lehet menni, jönni! Rövidesen a határokat le fogják zárni.” Tágra nyitott szemekkel néztük, de elhittük neki, tudtuk, hogy milyen jó forrásai vannak.
Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. Aztán Hervé Bécs után visszament Pestre, azt hiszem, a szünidőre, és aztán 1929-ben Párizsba jött. Egy évet együtt töltöttek a bátyjával. A bátyja aztán hazament, de Hervé itt maradt.