Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. Aztán – ezt egy lágertársa mesélte, aki visszajött – 45 márciusában, körülbelül két hónappal a háború vége előtt elvitték őket egy lágerbe, ahol egy kőfejtőben dolgoztatták. Apám akkor már ötvenhét éves volt. Kőbányában dolgozni, azt hiszem, még egy fiatalembernek is nehéz, pláne annak, aki nem volt soha szokva ehhez a munkához. És ott a német katonák mellett német köztörvényes rabok voltak az őrök. És azok borzasztóan verték őket. Egy nap annyira megverték, hogy belső vérzése lett, és reggelre meghalt. Ez már lehetett április közepe, majdnem megmenekülhetett volna! Az utolsó percekben halt meg.

holokauszt

Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor? Én nem voltam hívő, tehát nem azt álmodtam, hogy majd Isten megsegít, hanem csak az segíthetett, akit én nagyon szerettem, és aki ugyanúgy szeretett engem. Abban azért hittem, hogy ő mindent képes értem megtenni, és álmomban nyilván az volt a titkos elképzelésem, hogy majd ő elintézi ezt!

holokauszt

A C lágerben, ahol én és anyám voltunk, harminc blokk volt, a páros és a páratlan oldalon, az utca közepe szabad volt. És minden blokknak volt egy vezetője, rendszerint egy szlovák lány. Szegények már három vagy négy éve ott voltak. Többek között az volt a feladatuk, hogy reggel és este kihajtottak minket a blokk elé, meg kellett számolniuk minket: jeden, dva, tri, stiri, pety. És sose egyezett a szám. Az volt a jelszó, hogy „stimuje” vagy „nye stimuje”. És amikor „nye stimuje” lett, akkor hússzor is megszámoltak. De miért lehetett „nye stimuje”, mikor ott álltunk kint, és nem állhattunk máshol, mert nem volt lehetőség, hogy valaki eltűnjön, hacsak meg nem halt, de akkor megtalálták a barakkban. Ez egyszerűen kínzás volt. Esőben, hidegben, melegben, kánikulában, kétszer egy nap, reggel és este. És mikor már végre elhatározták, hogy „stimuje”, akkor jöttek a németek, az SS-ek átszámolni. Ott volt Irma Grese, ez a gyönyörűszép SS-nő, angyali külsővel, a halál szőke angyala. Gyönyörűszép szőke Brunhilda. Megvan az arcában a báj és a finomság, de az alkata olyan, mint a Brunhildáé, és a lénye is. Ostorral a kezében járt, és több ízben ráütött az emberekre. A szelekcióknál is ott volt ő, meg doktor Mengele. Az mindig borzalmas volt, mert akkor már tudtuk, hogy miről van szó. Anyám és én aránylag jó kondícióban voltunk, nem voltunk olyan nagy veszélyben, de a legjobban attól rettegtünk, hogy betegek leszünk, és akkor kiszelektálják az embert.

holokauszt

A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet! Mert eddig ti jól éltetek, amíg mi nélkülöztünk.” És ez igaz. Mi otthon szilvesztereztünk, amikor ők már a krematóriumot építették. És amellett védeniük kellett az állásukat, mert akkor már valamennyivel több ételük és jobb dolguk volt. Ők aztán régen tudták, hogyha nem csinálják azt, amit a németek tőlük elvárnak, akkor mi vár rájuk.

holokauszt

Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz! Anyám mindig úgy csinálta, hogy ne mellettem jöjjön, mert én tizennyolc éves voltam, ő negyven, és ő egy kicsit húsosabb nő volt, mint én, úgyhogy ne úgy nézzen ki, hogy ő a kövér és én a sovány.

holokauszt

Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. Azért, mert szemüvegeseket nem vittek el. Nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Anyámnak mindig mindenre volt ötlete, hihetetlen!

holokauszt

A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz. Ekkor anyám és az egyik barátnője elhatározták, hogy éjszaka átszökünk abba a barakkba, ahol ezek a kiválasztott lányok vannak. Én úgy féltem! Ha egyedül vagyok, én meg se mozdulok, a kisujjamat se emelem fel. De anyuval nem lehetett ellenkezni, ha ő azt mondta, hogy „megyünk!”, akkor mentünk! Emlékszem, jobban féltem az egyik barakkból a másikba való szökéstől, mint a rögtöni haláltól. Nekem a halál még teljesen absztrakt fogalom volt, annak ellenére, hogy nap mint nap láttam. De az, hogy átszökni, és hogy jönnek a németek és lövöldöznek, ez volt a legrémesebb gondolat. Sikerült, mert anyám átrángatott, és bementünk ebbe a barakkba. És ez kész csoda volt! Másnap elindultunk a kapu felé. Az ötszáz ember helyett, akiket a németek kiválasztottak, lehettünk hatszázan, mert nemcsak mi szöktünk át. És ezért anyám mindig húzott előre, mert logikus volt, hogy a végét vágják le. Megszámolják az ötszázat, és aztán a többi ott marad.

holokauszt

Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. Úgy tekintettünk magunkra, mint kivételre, velünk ilyesmi nem történhet meg. Apám még akkor is, amikor vagonba tettek, azt hitte, hogy Magyarország határain belül fogunk dolgozni. És amikor átléptük a magyar határt, akkor azt mondta apám, „Most vége! Most már tudom, hogy kivisznek az országból!” Nem tudom, hogy hol éltünk! Ha már hallottuk, hogy máshol megtörtént, akkor miért ne történhetett volna meg a magyar zsidókkal? És a munkaszolgálat is rá kellett volna vezessen arra, hogy a zsidókkal nem úgy bánnak, mint a nem zsidókkal. Ez nagyon bűnös valami volt, mert ha gondolkoztunk volna, akkor többen megmenekültek volna. Bűn, hogy az ember nem akarja elfogadni vagy meglátni a valóságot.

holokauszt

Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. És nem volt semmink, nem volt váltás fehérneműnk se, semmi.Ott a gyárban német munkások dolgoztak, mindegyikhez beosztottak két lányt. Megmagyarázták – mint a Chaplin-filmben –, hogy kettőt csavarsz jobbra, kettőt balra, miközben fogalmunk se volt, hogy miért, és hogy. Ezek a német fiatalemberek húsz év körüliek voltak, és soha nem láttak zsidót. Folyton kérdezték tőlünk, hogy „ti tényleg zsidók vagytok?” Mondtuk, hogy „igen”. „De hát nekünk azt mondták, hogy a zsidók nem úgy néznek ki, mint mi!” Nehéz volt elhitetni velük, hogy a zsidók úgy néznek ki, mint ők! Ezek komolyan nem tudták! Az a fiatalember, aki mellé én kerültem, végtelen rendes volt! Pedig ő a hitlerizmus alatt nőtt fel. Ez ugye 44-ben volt, ő lehetett húsz–huszonkét éves, majdnem velem egykorú. Az éjszakai műszakban ugyanúgy tizenkét órát kellett dolgozni, állni kellett a gép mellett, és méregetni kellett a fogaskeréken a távolságokat. Nem messze tőlünk volt a munkások öltözője, ott lógtak a kabátok. Ez a fiú azt mondta, hogy menjek oda be, üljek le a kabátok alá és aludjak. Ha jönnek az SS-ek, akkor majd felkölt.

holokauszt

Azt tudtuk, hogy lágerek vannak, hogy ölnek embereket, és azt gondoltuk, hogy lelövik őket. De arra nem gondoltunk, hogy gázkamrában… Nem ébredtünk rá teljesen a valóságra. És ebben borzasztó nagy hibát követett el Anglia, Amerika. Az angol rádióban miért nem mondták: „Emberek, zsidók, meneküljetek, ahova tudtok!” Akkor csak tettünk volna valamit. Miért nem mondták meg az igazat? Vagy ha lebombázták volna a vasútvonalat, ami Auschwitzba vezetett, akkor a magyar zsidókat nem tudták volna deportálni. Mert ez már az utolsó év volt, és nem lett volna idejük újraépíteni a vasutakat, és elszállítani ennyi embert. Súlyos hibát követett el a pápa, hibát követtek el a szövetséges nagypolitikusok! A legnagyobb hibát – most Hitlertől eltekintve – a magyarok tették, és ez az én főproblémám. Megtették velünk azt, amire apám azt mondta, hogy „ezt a magyarok nem teszik meg”. Egyetlenegy német katona nem volt ott, amikor minket beraktak a vagonba. Magyar kakastollas csendőrök voltak, akik a gettóba vittek, akik levették az anyám ujjáról a jegygyűrűjét. A Rippl-Rónai-képünket, a szőnyegeket, a képeket, az értékeket, amink a lakásban volt,azokat mind a magyar hivatalos közegek vették el. Hova lett? Azt nem vitték el a németek! Én megértem, hogy Magyarország vissza akarta kapni az elcsatolt területeket. De az, hogy Magyarország emiatt ebbe beleegyezett… És nemcsak hogy beleegyezett – segédkezett! És mielőtt még a németek bejöttek volna Magyarországra, az a rengeteg munkaszolgálatos, aki meghalt. Például a férjem fivére, Elkán Rudolf és Radnóti, Szerb Antal. Ők nem voltak magyarok? Ezt nem lehet elfelejteni akkor, ha az ember megtartja az anyanyelvét, a kultúráját, a barátait, ragaszkodik ezekhez. Magyarország történelmében ez egy hatalmas hiba volt, és ez Magyarországnak egy szégyenfolt! És ez nem lett kimondva a világ előtt! Amin nem tudom magam túltenni, az az, hogy évekig azt mondták, hogy én nem vagyok magyar, és azon túl, hogy jött a sárga csillag és megbélyegzett zsidó vagyok, elküldtek a halálba – ezt én nem tudom megemészteni.

Oldalak