A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni. Ott körülbelül öt hónapot voltam. Egy besúgó módszeresen tájékoztatta őket. Gyakorlatilag teljesen törvénytelen volt mindaz, amit produkáltak. Időnként abszolút drasztikusak voltak. Például előfordult olyasmi, hogy a körmömre ütöttek, vagy előfordult olyasmi, hogy leütöttek kihallgatás közben. Persze egy későbbi jelentésben ezt úgy tálalták, hogy én ráborítottam az íróasztalt a vizsgálótisztre, és ezt torolták meg.
Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja: „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Én mondtam, hogy nem iszom. És akkor az ember torkán lenyomnak egy gumicsövet, amelynek a végén egy tölcsér van, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás.
Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak. Gondolom, a letartóztatóim azt gondolták, hogy talán tudnak csinálni egy olyan ügyet, amelybe összefognak egy nagy csoportot. Szabadulásom után beszéltem egy hölggyel, aki azt mondta, hogy valamikor 61 táján volt egy belügyi kiállításon, ott engem tüntettek fel úgy, hogy valami külföldinek átadok valamit. Ez persze kreált dolog volt, mert soha semmiféle külföldinek nem adtam át semmit. Többek között írtam 56-ról, idéztem például Wilhelm Röpkét, hogy 56-nak mi a jelentősége, idéztem Camus-t, akkor azt, hogy viszik a magyar szabadságharcosokat a birodalomba. De ezt soha nem is titkoltam. Ők ezt úgy minősítették, hogy ez hűtlenség, holott ennek az égvilágon semmi köze nem volt ehhez. Végül is hűtlenséggel ítélték el Bibót, Gönczöt vagy Földes Pétert.
1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták. „Átvisszük magát a megfigyelőbe.” Én nem is tudtam addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. Ahol nem sokat teketóriáztak. Bevittek a főorvos szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért. Sőt, mondhatom, hogy koromhoz képest még nagyon jól emlékezem.
1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként. Beidézték a főnökömet, aki azt mondta, hogy „Pákh szidta az oroszokat, nem akarta aláírni ezt meg azt”. Akkor egy fordító kollégámat idézték be: „Szidta az oroszokat”, „Én figyelmeztettem” – meg ilyen marhaságokat mondott. Egy harmadik tanú egy férfi volt az autógyárból, akit különben nem is ismertem. Ettől azt kérdezték, igaz-e, hogy mindenféle elavult orosz dolgokat fordíttattak az autógyárban. Azt mondta, hogy igaz. „Mit tud a Pákhról?” Azt mondta: „Én semmi rosszat nem tudok a Pákhról mondani.” Megidézték a legutolsó munkahelyemnek, a MÜFI-nek [Műszaki Fordító Irodának] az igazgatóját, akit úgy hívtak, hogy Balázsi. Akkor nem tudtam, de korábban ávós alezredes volt. Kérdezték tőle, hogy mit tud erről a megveszekedett ellenforradalmárról. Azt mondja: „Kérem szépen, nekem jó fordítóra volt szükségem, a Pákh jó fordító, én fölvettem.” Azt kérdi a bíró: „Milyen dokumentumokhoz juthatott hozzá?” Azt mondja: „Semmihez sem juthatott hozzá, hisz nálunk külön kezelik a bizalmas információkat.” Erre föl azt mondja a bíró: „Ne dicsérje tovább!” Így zajlott le az első fokú tárgyalás.
A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták. Akkor egy darabig sötétzárkában tartottak, néhány hétig tömtek, és miután látták, hogy nem hagyom abba, visszavittek a megfigyelőbe. Végül is attól kezdve állandóan a megfigyelőben tartottak, elkülönítve még a többiektől is. És hát elektrosokk, inzulinsokk, hibernál-injekció plusz elektrosokk, ilyen kezeléseket alkalmaztak. És ez tartott egészen 1971 áprilisáig. Hogy hányszor sokkoltak? Volt, amikor egy hétig, volt, amikor két hétig, ezt pontosan nem tudom megmondani. Ez napi egyszeri sokkolást jelentett.
Végül tizenöt évet kaptam első fokon, ugyanannyit másodfokon. A bíró semmivel se indokolta a mérséklést. 1961-ben már nem szívesen csináltak 56-os dolgokat, bár ezzel körülbelül egy időben zajlott az utolsó olyan 56-os per, amelyben még három embert fölakasztottak, csupa koholt vád alapján. Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót.
De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem. De amikor látták, hogy ragaszkodom a panaszomhoz, és folytatom az éhségsztrájkot, akkor aztán fölfektettek, és kaptam a nagy dózist. Volt, amikor inzulinkómával próbálkoztak. Ez talán még kellemetlenebb az elektrosokknál, mert ha valaki fél a haláltól, akkor tulajdonképpen átéletik vele a végelgyengülés állapotát. Beadnak egy nagy adag inzulininjekciót. Amint ez az injekció kezd hatni, úgy gyengül az ember. S akkor megvárják, amíg a kóma állapota bekövetkezik, és közben persze szórakoztatják ott kérdésekkel. Amikor bekövetkezik a kóma, akkor orrszondán keresztül tömik meg. Tehát vékony csövet az orron keresztül, és abba spriccelik bele ezt a folyadékot. Ezt egyszer talán három hétig csinálták. Ugyanakkor az ember állandóan el volt különítve. Még az elmebetegektől is. A Gyűjtő mellett kialakított megfigyelő tulajdonképpen arra a célra szolgált, hogy ha valaki ellen eljárás folyik, és fölmerül, hogy esetleg nem volt éppen tudatánál bizonyos cselekmények elkövetésekor, tehát a beszámíthatósága kérdésessé vált, akkor bevitték oda megfigyelésre. Vagy pedig ha bebizonyosodott, hogy elmebeteg, akkor nem börtönre ítélték, hanem zárt intézeti kényszergyógykezelésre. A megfigyelő épülete csatlakozott az országos börtönhöz. Ha jól emlékszem, egy egyemeletes épület, amelyik a börtönépülethez tartozik. Falkerítéssel van elzárva tőle. A zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. És voltak zárkák is. A zárkákba helyezték kettesével-hármasával azokat, akiket megfigyelésre hoztak. Én börtönösként egyedül voltam egy zárkában, elkülönítve mindenkitől. Ami eleve jogtalan volt, mert hogyha ez a kérdés fölmerül, akkor két hétre, három hétre átvihetik megfigyelésre, és akkor eldöntik, hogy az illető beteg-e vagy nem. Hogyha beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését, és meggyógyítani, ha meg nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe. Hát engem ott tartottak 1966-tól 1971-ig mint börtönöst. A minősítésem is börtönös volt, nem pedig elmebeteg.
A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni. És jogtalan kihallgatásokat rendeztek. Az én huszonnégy fegyelmi fenyítésem gyakorlatilag azzal függött össze, hogy megtagadtam alávetni magamat az operatív osztály kihallgatásának. Ugyanis jogerős elítéltként belügyi szerv legfeljebb akkor hallgathatott volna ki, ha azt az ügyészség elrendeli. Mivel pedig az ügyészség nem rendelte el, ezért amikor 1963 nyarán vagy őszén első alkalommal jött az őr, hogy „gyűjjön, Pákh”, mondtam neki, hogy szeretném tudni, hová. A végén azt mondja, hogy „az operásokhoz”. „Hát az egy belügyi szerv, hogy mennék én oda.”
Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson. A könyvolvasás lehetősége szintén olyan volt, hogy erősen befolyásolási célzattal csinálták. A normális körülmények között őrzött elítélteknél időnként volt könyvcsere. És akkor tálcán vitték a könyvet, és lehetett válogatni. Persze úgy voltak összeállítva azok a könyvek, hogy agymosásra inkább alkalmasak voltak. Az egyik könyvre jól emlékszem, mert azzal érveltem is egy időben. Az egy börtönviselt kommunista regénye volt, ami azért volt érdekes, mert az illető leírta, hogy ők annak idején a Horthy-korszak kezdetén – amit manapság szeretnek így elmarasztalni – hogyan éltek a börtönben. És leírta, hogy többek között átjárhattak egymás zárkájába, levelezhettek még külfölddel is, és jártak be hozzájuk. Szóval nem olyan börtönéletük volt, mint nekünk. Sokkal enyhébb. Az éhségsztrájkról meg ilyesmiről is olvastam. Volt persze olyan könyv is, amit érdemes volt elolvasni.