Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. Ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni. Emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Csomagot is néhányszor kaptam csak. De akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között. Amikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra visszavittek a zárkába. És amint visszavittek, már meg is jelent az operatív osztály vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy: „Na, na, jön?” Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig.
Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség, vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, ha az elítélt valamit kérni vagy közölni akar, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott. És akkor az egész társaságot fegyelmi tárgyalásra vitték, hogy miért kopogtak.
Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam. Később átmentem a Műszaki Fordító Irodába, ami a Lónyai utcában volt, akkor még Szamuelynek hívták. Ennek az állományában voltam, amikor 1960-ban egyszer egy reggel mentem le a Bimbó út meredek részén, mellém állt egy autó, és kiugrott belőle három pasas. Benyomtak, lenyomtak a hátsó ülésre, betakartak a kabátommal, és behurcoltak a Gyorskocsi utcába. Ekkor a feleségem áldott állapotban volt a gyermekünkkel.
1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. Előzőleg már 1964-ben, amikor negyedszer fenyítettek meg a kihallgatás megtagadása miatt, akkor az igazságügy-miniszternek írtam egy panaszt. Leírtam, hogy itt a börtönön belül tevékenykedik egy a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervezet, ez az operatív osztály, amely visszaél a helyzetével. A becsületes, tisztességes politikai foglyokat meghurcolja, kihallgatásokat, fenyítéseket rendel el jogtalanul. Leírtam, hogy engem már négyszer fenyítettek meg ilyen alapon. És azt is hozzávettem, hogy véleményem szerint az az úr, aki a legsúlyosabban folytatta ellenem ezeket a besúgásokat, korábban politikai elítélt volt, és véleményem szerint már őt is az operatív osztály tette azzá, amivé. És követeltem, hogy távolítsa el a börtönből ezt az osztályt, és amíg ezt nem teszi meg, addig éhségsztrájkot tartok. Ez volt az első hivatalosan bejelentett éhségsztrájkom. Korábban is többször megcsináltam, hogy nem ettem a Susogón, de ilyen hivatalosan csak ott.
A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni. Ott körülbelül öt hónapot voltam. Egy besúgó módszeresen tájékoztatta őket. Gyakorlatilag teljesen törvénytelen volt mindaz, amit produkáltak. Időnként abszolút drasztikusak voltak. Például előfordult olyasmi, hogy a körmömre ütöttek, vagy előfordult olyasmi, hogy leütöttek kihallgatás közben. Persze egy későbbi jelentésben ezt úgy tálalták, hogy én ráborítottam az íróasztalt a vizsgálótisztre, és ezt torolták meg.
Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja: „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Én mondtam, hogy nem iszom. És akkor az ember torkán lenyomnak egy gumicsövet, amelynek a végén egy tölcsér van, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás.
Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak. Gondolom, a letartóztatóim azt gondolták, hogy talán tudnak csinálni egy olyan ügyet, amelybe összefognak egy nagy csoportot. Szabadulásom után beszéltem egy hölggyel, aki azt mondta, hogy valamikor 61 táján volt egy belügyi kiállításon, ott engem tüntettek fel úgy, hogy valami külföldinek átadok valamit. Ez persze kreált dolog volt, mert soha semmiféle külföldinek nem adtam át semmit. Többek között írtam 56-ról, idéztem például Wilhelm Röpkét, hogy 56-nak mi a jelentősége, idéztem Camus-t, akkor azt, hogy viszik a magyar szabadságharcosokat a birodalomba. De ezt soha nem is titkoltam. Ők ezt úgy minősítették, hogy ez hűtlenség, holott ennek az égvilágon semmi köze nem volt ehhez. Végül is hűtlenséggel ítélték el Bibót, Gönczöt vagy Földes Pétert.
1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták. „Átvisszük magát a megfigyelőbe.” Én nem is tudtam addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. Ahol nem sokat teketóriáztak. Bevittek a főorvos szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért. Sőt, mondhatom, hogy koromhoz képest még nagyon jól emlékezem.
1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként. Beidézték a főnökömet, aki azt mondta, hogy „Pákh szidta az oroszokat, nem akarta aláírni ezt meg azt”. Akkor egy fordító kollégámat idézték be: „Szidta az oroszokat”, „Én figyelmeztettem” – meg ilyen marhaságokat mondott. Egy harmadik tanú egy férfi volt az autógyárból, akit különben nem is ismertem. Ettől azt kérdezték, igaz-e, hogy mindenféle elavult orosz dolgokat fordíttattak az autógyárban. Azt mondta, hogy igaz. „Mit tud a Pákhról?” Azt mondta: „Én semmi rosszat nem tudok a Pákhról mondani.” Megidézték a legutolsó munkahelyemnek, a MÜFI-nek [Műszaki Fordító Irodának] az igazgatóját, akit úgy hívtak, hogy Balázsi. Akkor nem tudtam, de korábban ávós alezredes volt. Kérdezték tőle, hogy mit tud erről a megveszekedett ellenforradalmárról. Azt mondja: „Kérem szépen, nekem jó fordítóra volt szükségem, a Pákh jó fordító, én fölvettem.” Azt kérdi a bíró: „Milyen dokumentumokhoz juthatott hozzá?” Azt mondja: „Semmihez sem juthatott hozzá, hisz nálunk külön kezelik a bizalmas információkat.” Erre föl azt mondja a bíró: „Ne dicsérje tovább!” Így zajlott le az első fokú tárgyalás.
A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták. Akkor egy darabig sötétzárkában tartottak, néhány hétig tömtek, és miután látták, hogy nem hagyom abba, visszavittek a megfigyelőbe. Végül is attól kezdve állandóan a megfigyelőben tartottak, elkülönítve még a többiektől is. És hát elektrosokk, inzulinsokk, hibernál-injekció plusz elektrosokk, ilyen kezeléseket alkalmaztak. És ez tartott egészen 1971 áprilisáig. Hogy hányszor sokkoltak? Volt, amikor egy hétig, volt, amikor két hétig, ezt pontosan nem tudom megmondani. Ez napi egyszeri sokkolást jelentett.