Jelenlegi hely

ellenzéki tevékenység

Mindeközben a hazai titkosrendőrség számtalan alkalommal éreztette, hogy ők az igazi hatalom hazánkban: szabadulásom után nyolcszor hurcoltak el emberrabláshoz hasonló módon. Ezek igen változatos helyeken történtek. Annak idején március 15-én mindig voltak déli és esti nem hivatalos tüntetések és felvonulások. Én részt szoktam venni ezeken, mindig hátul mentem a fiatalok után.

ellenzéki tevékenység

 Előfordult például, hogy az esti felvonulás után, ami a Dísz téren, fönt a Várban fejeződött be, ahogy jöttem el a Dísz térről, mellém állt egy autó, kiugrottak belőle hárman, és fölszólítás nélkül betuszkoltak. Elindultak velem, és különböző megjegyzések közepette elvittek a budai hegyekbe, aztán kilöktek egy elhagyatott helyen. Célzásokat tettek arra, hogy mi minden történhet az emberrel ilyen esetekben. Volt például egy másik ilyen március 15-e, ha jól emlékszem 86-ban, hogy reggel elindultam, kimentem a kapun, mentem lefele, átellenben megállt egy autó, kiugrottak hárman és be akartak tuszkolni az autóba. Én kiabáltam: „Segítség, emberrablók! Segítség, emberrablók!” Jöttek segíteni ketten, de nem nekem, hanem nekik. Ezek feltehetően az ő embereik voltak. Szóval beleraktak az autóba. Mégpedig olyan pozitúrában, hogy a lábam a hátsó ajtó nyitott ablakán keresztül felkiáltójelszerűen az égre meredt. Így vittek el a II. kerületi rendőrkapitányságra. Ott felvittek a második emelet egyik szobájába, ahol én ügyészt követeltem, hogy panaszt tehessek. Erre jött egy civil, azt mondta, hogy ő ügyész, mondtam, hogy nem hiszem el, de azért elmondom a panaszomat. És mondtam, hogy én pedig most tiltakozásul állni fogok az ablakban kifele néző helyzetben. Úgyhogy a végén azt mondták, hogy elengednek. Lekísértek az autóig, ott újra beletuszkoltak az autóba, és elvittek Solymárra, majd Piliscsabára, ott lefordultunk balra, és az elhagyott kőbányai tavak mellett megálltak. Majd Tatabányán keresztül elvittek Tatára, utána átvittek Dunaalmásra. A végén Esztergomon keresztül visszahoztak a Dunakanyarba. Megálltak többször is persze. Megálltak még a Dunakanyarban is valamilyen kolhoznak vagy szovhoznak a bejáratánál, valahol Tahitótfalu környékén. Utána aztán visszahoztak Budára, majd átmentünk Pestre. Valahol a IX. kerületben ők bementek egy rendőrkapitányságra, ketten persze közrefogtak. Aztán este elvittek Kispestre, és ott egy szeméttelepszerű helyen kilöktek az autóból és otthagytak. Egész napos túra volt, és hát az állam pénzén autózhattam. Úgyhogy végül is ők tudják, hogy ezt hogy számolták el. Én minden ilyen alkalommal panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, és ebben is tiltakoztam az effajta beavatkozások ellen. Ez lélektani hadviselés volt, beleillett abba a tevékenységi rendszerbe, amit kidolgoztak és kialakítottak, de teljesen eredménytelenül. Mert én beszélgetni velük soha nem beszélgettem, amikor így vittek. Hátul ketten közrefogtak, nem szívesen viseltem el, hogy két férfi összeszorít. Amikor próbáltak bizalmaskodni, azt elhárítottam. Egyébként, ha megszólaltam, akkor mindig csak tiltakoztam és alapvető emberi jogaimra hivatkoztam.

ellenzéki tevékenység

Ha jól emlékszem, 1986. június 9-én hazánkba látogatott Gorbacsov, és a Váci utcába vitték sétálni. Az én konzervativizmusom egyik jellemzője, hogy 1942 óta sétálok a Váci utcában, ha csak valami meg nem akadályoz. Még a budapesti egyetemi hallgató barátaim szoktattak hozzá, hogy az előadások után sétáljunk végig a Váci utcán. Ez azóta így van, persze azzal a mondjuk húszévnyi kihagyással, amikor ebben akadályoztatva voltam. A déli órákban szoktam sétálni. Úgyhogy akkor is a Vörösmarty tér felől indultam befelé a Váci utcába. Először elvonult egy rendőrkordon. Nem szóltak semmit, továbbmentek, én is sétáltam tovább. De alig tettem néhány lépést, öt vagy hat civil, Gorbacsov gorillái szerintem, megrohantak, hátracsavarták a kezemet, a bordám eltörték... Én hiszek abban, hogy időnként az Úristen az embernek jó gondolatokat ad, ez a Szentlélek működése. Hangosan angolul elkiabáltam: „Draw a return of your occupational troops! We want to enjoy our right to self-determination!” Ez magyarul annyit jelent, hogy: „Vonjátok vissza a megszálló csapataitokat, élni akarunk az önrendelkezési jogunkkal!” Erre a számat összeütötték, és hozzá még gázspray-t is kaptam. Bevonszoltak a Váci utca 4. számú ház udvarába, és ott tartottak megbilincselve délután öt óráig. Utána elvittek az V. kerületi rendőrkapitányságra. És ott folyt aztán egy úgynevezett kihallgatás, ahol én tiltakoztam és elmondtam, hogy én teljesen jogosan végeztem a napi sétámat, és hangsúlyoztam, hogy ez konzervativizmusom egyik megnyilatkozása. Ők úgy állították be a helyzetet, hogy én zavartam a rendet, holott ők voltak a rendbontók. Rendzavarási szabálysértésért vontak felelősségre és elítéltek. „[...] rendőr feljelentése alapján a Budapesten 1986. június 9. napján elkövetett 1968. évi 1. törvénycikk 99. § (1) bekezdésébe ütköző rendzavarás szabálysértés miatt. Tárgyalás nélkül 1500, Egyezerötszáz forint pénzbírsággal sújtom.” – Így hangzott ez a határozat. Hátul az indokolásban ez szerepel: „A rendelkezésemre álló adatok alapján megállapítottam, hogy dr. Pákh Tibor 1986. június 9-én 13 óra 40 perckor a Budapest ötödik kerület Váci utca 4-es szám előtt zavarta a rendet. A hivatalos személy intézkedésével szemben engedetlenséget tanúsított. A rend helyreállítása érdekében kényszerítő eszköz alkalmazása, majd előállítása vált szükségessé. Fenti magatartásával megvalósította a rendzavarás szabálysértését, melyet a hivatkozott törvény 3000 forintig terjedő pénzbírsággal büntet.” Aláírta Kiss Gyuláné rendőr alhadnagy. Természetesen ezt a határozatot is megfellebbeztem, előadtam szóban is és írásban is, hogy nem én voltam a rendzavaró, hanem ők voltak a rendzavarók. A megfelelő jogszabályokra hivatkoztam, és súlyosbító körülményként említettem meg, hogy még más következményei is voltak az esetnek. Mellékeltem az orvosi igazolást. A fellebbezésemre később jött egy határozat, amiben megváltoztatták ezt a büntetést: a pénzbüntetést elengedték, de rendőri figyelmeztetésben részesítettek. Amit újra megfellebbeztem, és legfőbb ügyészi panaszt is beadtam. Erre a panaszomra, se a legfőbb ügyésznek tett panaszomra nem kaptam kielégítő választ.

ellenzéki tevékenység

1988. június 16-án is elvittek, amikor a rákoskeresztúri temetőben volt egy megemlékezés a kivégzettekről, Nagy Imréék kivégzésének az évfordulója alkalmából. Akkor névsorolvasás volt, miegymás. Persze hiányos névsor, mert sokkal többet végeztek ki, mint ahányat felolvastak. De utána megállapodtunk, hogy három órakor koszorúzás lesz az Ismeretlen Katona sírjánál a Hősök terén. Én pontosan három órára vittem egy virágcsokrot az Ismeretlen Katona sírjához. Azt ott el is helyeztem, de ott már rendőrségi készültség volt, úgyhogy az ott álló rendőr mindjárt fel is szólított, hogy vegyem fel a virágot. Mondtam, hogy tiszteletlenség lenne, hogyha fölvenném a virágot az Ismeretlen Katona sírjától. Erre ő fölvette, elkérte a személyi igazolványomat, de aztán vissza is adta. Fölszólított, hogy menjek el. Én mindjárt el is mentem onnan, de alig hagytam el a színhelyet, a Műcsarnok előtt három férfi – titkosrendőrök – megrohant, és gólya viszi fiát módszerrel belecipeltek az autójukba. Ott közrefogtak, jól összenyomták a vállamat. Mondtam, hogy a KGB-s gazdáikat fogdossák, ne engem. Elvittek Fótra. Egy dombtetőn volt valami eszpresszó, ott időztek. Aztán a kertek alatt elvittek Felsőgödre, és egy libalegelőn kilöktek az autóból, úgy, hogy az ott játszó gyerekek azt gondolták, egy űrutas pottyanhatott oda. Úgyhogy én akkor a felsőgödi vasútállomáson jegyet váltottam és hazajöttem. És természetesen másnap mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek, mint ahogy ez minden alkalommal szokásom volt. És akkor a legfőbb ügyésznek beadott panaszomra intézkedés is történt, az első jogszerű intézkedés. Beidéztek a Katonai Főügyészségre, ahol tájékoztattak, hogy a Legfőbb Ügyészség áttette hozzájuk az elhurcolásommal kapcsolatos panaszom kivizsgálását, és ők megállapították, hogy a kényszerítés bűncselekményét követték el velem szemben, amelynek a büntetési tétele abban az esetben, ha meghaladja a 24 órát, öt évig terjedhető, ha 24 óránál kevesebb, akkor egy évig terjedhető elzárás. De mivel a fegyveres testület tagjai követték el, és a büntetés a célját elzárás nélkül is eléri, ezért ők fegyelmi fenyítéssel büntették azokat, akik felelősek voltak ezért a dologért. Ez volt az első olyan alkalom, hogy a hatóságok effajta titkosrendőrségi túlkapásait fegyelmi fenyítéssel zárták le. Szerettem volna nyilvánosságra hozni, hogy ilyen is előfordult, végül is hogy okuljanak belőle azok, akikkel szemben ilyen atrocitásokat elkövetnek, és hogy merjenek föllépni az effajta túlkapások ellen. És mivel a Magyar Nemzet beszámolt az akkori június 16-i elhurcolásokról – engem persze kihagytak, de fölsoroltak sok más elhurcoltat –, ezért a belpolitikai rovatvezetőhöz elvittem a panaszom egy másolatát és az üggyel kapcsolatos intézkedéseket és a határozatot is. De nem tették közzé.

ellenzéki tevékenység

1980 tavaszán a lengyeleknél már meglehetősen intenzív volt az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak. Tulajdonképpen mindenféle társadalmi csoportnak megvolt már a szervezete. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. Volt egy Nowa nevű kiadójuk a lengyeleknek, egy szamizdat kiadó. Az egyik szerkesztőjét elfogták. Ez az éhségsztrájk eredetileg az ő kiszabadítása érdekében történt. Ez a tiltakozás eredményes volt, néhány nap után kiengedték. Viszont utána is folytatták az éhségsztrájkjukat a közép-európai jogsérelmek orvoslása végett. És én ebben a stádiumban utaztam el hozzájuk Podkowa Lesnába. Ott megkerestem a templomot. Bementem a templom plébánosához, jelentkeztem nála és mondtam, hogy szeretnék csatlakozni hozzájuk, mégpedig Szent Adalbert szellemében, mert Szent Adalbert volt az, aki az első évezred végén a kereszténység szellemében térített. Ugye Prága püspöke volt, akkor Szent István királyunk bérmálásában vett részt, utána Lengyelországba ment és Poroszországban halt vértanúhalált. Esztergom és Gniezno védőszentje. Úgyhogy én és rajtam kívül még elég sokan Közép-Európa védőszentjének tartják. Így én az ő szellemében csatlakozom hozzájuk most, a második évezred vége felé, a moszkvai birodalom embertelen leninizmusa elleni tiltakozásul, önrendelkezésünk visszaszerzése végett. Megengedte, hogy csatlakozzam. Velük voltam, nagyon jól éreztem ott magam, mert látható volt, hogy az összes irányzat mind közös házra talált abban a templomban. Minden este volt közös szentmise, ahova a város apraja-nagyja eljött, még a templom kertjében is tolongtak. Alig fértek ott el.

ellenzéki tevékenység

Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el. És ahogy a vonat elindult a Keleti pályaudvarról, abban a pillanatban bejött hozzám egy civil meg két határőr. Elvittek egy üres fülkébe, ott megmotoztak, és azt mondták, hogy leszállítanak a vonatról, mert nem utazhatom el. Természetesen tiltakoztam, hisz semmiféle jogalapjuk nem volt, hogy megakadályozzanak az utazásomban. Ennek ellenére leszállítottak Komáromban. Ott mindjárt bejelentettem, hogy éhségsztrájkot tartok. Ott kellett töltenem az éjszakát a komáromi váróteremben, mert már késő volt. És másnap reggel útlevél meg minden okmány nélkül vissza kellett utaznom. Úgyhogy mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek. Panaszomban leírtam ezeket a visszaéléseket és bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják, addig éhségsztrájkot tartok az egyetemi templomban. Úgyhogy minden reggel nyolc órakor elmentem az egyetemi templomba, és amikor bezárták, hazajöttem. Ezt csináltam négy napig. Négy vagy öt nap után az ajtómon zörgettek mentős jellegű férfiak, és mondták, hogy ők be akarnak vinni engem vizsgálatra a bolondházba. Mondtam, hogy semmi lehetőségük és semmi alapjuk nincs erre, ők nem hatósági személyek. Erre hoztak rendőröket. És a rendőrökkel hátracsavart kézzel becipeltek egy mentőautóba, és bevittek a bolondházba. Mindjárt be is jelentettem a főorvosnak, hogy bírói szemlét kérek, és bent is folytatom az éhségsztrájkot. A főorvos beleegyezett, hogy ha iszom vizet, akkor folytathatom az éhségsztrájkot a bírói szemléig. Körülbelül három nap múlva megtartották a bírói szemlét. A bírói szemle résztvevői: volt egy hivatalnok bíró, aki a bíróságról jött ki, akkor volt két ottani főorvos, akkor volt ott pszichiáter, pszichológus, ilyen összetételű társaság volt. És én elmondtam, hogy a legelemibb jogom az, hogy ha érvényes útlevelem van, akkor utazhassak. Ezt a jogomat durván megsértették, sőt ráadásul még ilyen brutális körülmények között, és ennek az orvoslásáért tiltakozom. Abban az időben volt, hogy Angliában éhségsztrájkoltak ír terroristák, és többen meg is haltak, úgyhogy akkor ez éppen aktuális téma volt. A bíró először azt mondta, hogy folytassam. És akkor elengedtek. És egy félóra vagy óra múlva újra visszajöttek. Ugyanaz a tanács egy másik főorvossal összeült, és ugyanaz a tanács ugyanazzal a bíróval azt mondta, hogy márpedig be kell avatkozni. Félóra múlva fönn feküdtem a kezelőasztalon, lekötöztek, haloperidol-infúziót kaptam, öt perc múlva már delíriumban voltam. Miközben ez a delírium tartott, ellenzéki barátaim meglátogattak, szimpátiájukról biztosítottak. Az egyik Krassó György fogolytársam volt, a másik Solt Ottilia, a harmadik még életben van, úgyhogy azt hiszem, nem hasznos, hogyha megnevezem. Nagy jóindulattal látogattak, és persze előnyös volt nekem, hogy nyilvánosságra került az ügyem. Bár a brutalitásukon nem változtatott, mert úgy tömtek, hogy közben még a fogamat is kicsorbították. Még egy tiltakozó nyilatkozatot is aláírtak ötven-egynehányan. A lengyelek is szimpátiájukról biztosítottak. Én annak idején kiálltam a lengyelek mellett, hogy áldozatot kell hozni a szabadságért, és végül is az áldozat soha nem vész kárba, ha azt az ember igazságos ügyért, tisztességesen csinálja. Franciaországban és más különböző helyeken ennek az ügynek nagy publicitása volt a médiában.

ellenzéki tevékenység

Amikor 84-ben Demszky Gábort elvitték és elítélték, ott voltam a másodfokú tárgyaláson a Markó utcában. A büntetőeljárás – most már nem tudom, hogy van – 57. szakasza alapján a hallgatóság közül azok, akik úgy érzik, hogy a per kimenetele befolyásolja az ő helyzetüket, előterjesztésekkel élhetnek a per keretében. Én kétszer is fölszólaltam, hogy mivel én is számos joghátrányt szenvedek el a hatóságok részéről, amikor végül is a hatóságoknak adnak utólag igazat, ez az ítélet is mindenképpen megváltoztatandó. Ugyanis Demszkyt elítélték hat hónap felfüggesztett büntetésre, holott ő volt a sértett. Ennek kuriózuma, hogy ezt bemondta a Szabad Európa, persze az én említésem nélkül. Ezt én módszeresen, tudatosan csináltam, hogy precedens legyen, és ha adott esetben újra előfordul, akkor tudják az illetők, hogy a büntetőeljárás 57. szakasza az, amelyik lehetőséget ad az embereknek arra, hogy megpróbálják befolyásolni a per kimenetelét.

ellenzéki tevékenység

Ilyen precedens volt például a részemről 1991-ben az, amikor láttam, hogy kis hazánkban senki nem hajlandó belevenni programjába a jóvátétel követelését a moszkvai birodalomtól nekünk okozott károkért, akkor én az ENSZ emberi jogi bizottságánál nyújtottam be egy keresetet a moszkvai birodalom ellen a nekem okozott károkért. Tehát hogy kényszermunkatáborokban dolgoztattak, hogy 86-ban, amikor Gorbacsov hazánkba látogatott, akkor a gorillái eltörték a bordámat, és gázspray-t kaptam a szemembe a Váci utcában. Szóval ezekkel a dolgokkal az ENSZ emberi jogi bizottságához fordultam a moszkvai birodalom ellen, hogy jóvátételt kérjek a moszkvai birodalomtól. Mert ha elérem, hogy én ismeretlen személyként jóvátételt kapok Moszkvától, akkor talán észbe kap a magyar vezetőség is. No, kaptam egy választ, amelyben közölték velem, hogy a moszkvai birodalom ellen én mint magánszemély nem indíthatok eljárást az ENSZ emberi jogi bizottságánál. Ugyanis Moszkva nem írta alá az 1966. évi emberi jogi egyezményhez fűzött fakultatív jegyzőkönyvet. Magát az egyezményt aláírta, de nem írta alá a fakultatív jegyzőkönyvet. Na most, csak a fakultatív jegyzőkönyv aláíró államainak az állampolgárai indíthatnak mint magánszemélyek keresetet állam ellen. De csak olyan állam ellen, amely a fakultatív jegyzőkönyvet aláírta. Tájékoztattak viszont, hogy van a Comission on Human Rights, egy másik genfi szervezet, ahol már volt rá precedens, hogy olyan állam ellen is indítottak eljárást, amelyik nem írta alá ezt a fakultatív jegyzőkönyvet. Erre én megismételtem a keresetemet a Commision on Human Rightshoz címezve. Sajnos intézkedés erre nem történt. Ha az ember egyedül van és nincsenek támogatói, pláne, hogyha diszkriminált a saját hazájában is, akkor ez sajnos így történik.

ellenzéki tevékenység

Az is előfordult, hogy a legfelsőbb ügyésznek címzett ajánlott levelem eltűnt, még a Legfőbb Ügyészségen sem találták nyomát. Úgyhogy emiatt volt például az 1982-es éhségsztrájkom, amikor öt ajánlott levelem nem érkezett meg a címzetthez, és akkor panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, hogy ez a KGB-módszerek hazai alkalmazására utal. Követeltem az ajánlott leveleim kézbesítését, másrészt pedig a KGB-módszerek hazai alkalmazásának a megszüntetését. És ugyanebben a panaszomban utaltam arra, hogy mivel hazánkban a leghatározottabban boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk tiltakozott az effajta moszkovita módszerek ellen, ezért követelem ennek a kiváló személyiségnek a rehabilitálását is. Mivel nem kaptam választ a panaszomra, három hét múlva megismételtem ezt, és mivel látható volt, hogy nem lesz intézkedés, bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják a panaszomat, addig éhségsztrájkot, illetve helyesebben tiltakozó böjtöt tartok. Ugyanis én szívesebben használtam ilyen esetben a tiltakozó böjt kifejezést. A börtönben ugyanis étkezés-megtagadásnak nevezték azt, amit mi köznyelven éhségsztrájknak hívunk. Én pedig az effajta civil életbeli tiltakozásra nem szívesen használtam az éhségsztrájk szót, ugyanis a civil életben nem kötelező az étkezés. Én ezt inkább tiltakozó böjtnek neveztem. Akkor, ha jól emlékszem, hat hétig hagyták, hogy folytassam. És aztán a hetedik hét folyamán este megjelentek a lakásomon, és emberrablásszerűen, mindenféle hivatalos rendelkezés nélkül egyszerűen elhurcoltak, hátracsavart kézzel megbilincselve vittek.

ellenzéki tevékenység

Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk. Úgyhogy például azt a fölszólalásomat, amelyben először követeltem nyilvánosság előtt boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk rehabilitálását, azt is az ő lapjukban, a Beszélő 10. számában hozták le, mert a tömegtájékoztatási eszközök nem voltak hajlandók közzétenni. Voltak különböző jótékonysági rendezvényeik, amiben próbáltam a magam módján részt venni. Solt Ottiliához Krassó vitt el. Ő véleményem szerint ennek a társaságnak lényeges középponti alakja volt, aki nekem nagyon szimpatikus volt, és egészen a haláláig jó viszonyban voltam vele. Még a rendszerváltás után is ő volt az, akivel ebből a társaságból kapcsolatot tartottam