Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!  Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza.  Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele.

megtorlás 1956 után

Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet. Több mint egy katasztrális hold volt, teli őszibarackkal. Akkor anyám nagyon megrettent, és elkezdett fűhöz-fához futni. Papám kijött 60-ban a nagy amnesztiával. Három évet húzott le, de az éppen elég egy több mint hatvanéves embernek, főleg egy infarktus után. Akkor papám is nekiveselkedett, és mindent megpróbált. Hogy műemlék a borospince, mert ugye ez szőlő volt valamikor, a présház alatt ment le egy gyönyörű borospince, aminek a végén mintha római fürdő lett volna, egy kikövezett medence. De hát semmit nem tudott elérni, persze. Három hatemeletes borzasztó panelházat építettek rá.

megtorlás 1956 után

1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval, elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza.

megtorlás 1956 után

A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs a magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani? De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmester férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták, hogy mennyi arany. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, a nemesi levél fotókópiáját. Ezt később megtaláltam a periratokban bűnjelként becsatolva, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam közülük egyet se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is.  Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták Palit. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak nekem segíteni külföldre jutni. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek.

megtorlás 1956 után

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!

megtorlás 1956 után

Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő-engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide! – kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet, és a következő zajlott le: Tehát a név Maléter Pál. Igen. Mikor született? Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. Amikor Liviusszal elhatároztuk a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban.

megtorlás 1956 után

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam.

megtorlás 1956 után

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni.  Kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: mikor kapott utoljára beszélőt? – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Most – válaszolta. Fantasztikus volt, de rettenetes. Mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek. Jött mellettem két fegyveres pufajkás. Életemben először voltam börtönben, ez szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres állt, majd bementünk a helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György századossal, aki elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, ha ilyesmi kerül szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok, magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe! Hát akkor magunkhoz tértünk. Nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Erről nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, mégis nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek.

megtorlás 1956 után

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy: emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent. Hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hová visznek. Úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám.

megtorlás 1956 után

​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a levélládába dobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol szó esett a levelemről. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni, ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Itt dolgoztam 1958. június 17-ig.